Az elefántok beszélgetnek
Afrikában, amikor egy elefántcsaládnál elérkezik az idő a víznyelő elhagyására, a matriarcha egyfajta „induljunk”-morgást hallatva koordinált, és jól időzített beszélgetést kezdeményez a klán vezetői között.
Elsőként a befolyásos vezető lép arrébb a csoporttól, hátat fordít neki, és hosszú, némileg modulált – az emberi fülnek lágy morajlásként hangzó – hangot hallat, miközben egyenletesen csapkod fülével. Ez egy sor ide-oda vokalizációt – vagy morgást – vált ki a csoporton belül, mielőtt az egész család a távozás mellett dönt.
Ez az érdekes viselkedés – melyet a Bioacoustics októberi számában publikált tanulmányban vizsgáltak – azt mutatja, ez a kognitív szempontból igen fejlett faj jól koordinált „beszélgetéseket” használ, hogy együttműködést ösztönözzön a csordán belül – mondja Caitlin O’Connell-Rodwell, a vizsgálat vezetője. A „morgások” alkalmazása a távozás kiváltására segít megmagyarázni a csoport együttműködési képességét a még komplikáltabb feladatok – mint például egy fuldokló borjú megmentése – kivitelezésére.
„Ezek a hangok elősegítik a kötődések kialakulását az elefántok között ahhoz, hogy együtt tudjanak működni – mondja a kutató, aki 20 éve tanulmányozza az afrikai elefántokat természetes életkörülményeik között. – „Mindez egy szervezett társadalom mértéke. Azt mutatja, hogyan szervezi össze magát a hangok segítségével egy szociális állatcsoport.”
A kutatás azt is jelzi, hogyan alkalmazzák eme morajlásokat ezzel a viselkedéssel olyan strukturált módon, hogy a jelzéseket hosszabb távolságba juttassák el levegőben és talajrezgések révén, így más elefántcsordákat riaszthatnak, hogy ne közelítsék meg a víznyelőt, míg ők ott vannak. Így elkerülhető a túl sok nagy testű, zajos állat okozta káosz ugyanazon víznyelő mellett. „Egyszer láttam 200-300 elefántot is ugyanazon víznyelő mellett. Óriási volt a hangoskodás, lökdösődés. Látni lehetett, miért szeretnék ezt elkerülni” – mondja a kutató.
O'Connell-Rodwell 20 éve tanulmányozza a namíbiai Etosha Nemzeti Park Mushara-régiójában élő ormányosokat. Ennek során több mint 170 bikát és több mint 15 családot azonosított, hogy megismerje a hosszú távú, levegőben és földrezgésekkel folytatott kommunikáció fontosságát.
Az új vizsgálatban főleg a hangokra fókuszált. Először évekkel ezelőtt figyelt fel erre „a víznyelő elhagyására” irányuló beszélgetésre. A vizsgálat 1994 júliusa és 1995 júliusa között zajlott. A csapat megfigyelőpontokat állított fel öt víznyelő körül a parkban olyan készülékekkel, melyek akusztikai méréseket végeznek. Megszámolták a hangoskodások számát az elefántcsaládok érkezésétől egészen távozásukig. Kiderült, hogy a 15-30 egyedet számláló csordákban rendszeresen csak hárman vesznek részt ilyen „beszélgetésekben”, ami tökéletesen illeszkedik az elefánthierarchiák hatalmi szerkezetéhez. „Van egy matriarcha, majd egyfajta miniszter, illetve egy tábornok, amely zárja a sort” – magyarázza. A családok csak teheneket és borjakat ölelnek fel. A 12-15 éves bikák elhagyják a csoportot, és saját csoportokat alapítanak.
A kutató szerint az elefántok által kiadott hang hasonlít a távolban morajló teherautóhoz. „Igen feltűnő, alacsony frekvenciájú hang, olyan, mintha a mellkasunkban dobogna.” A mély hangok a talajban is haladnak a rezgések révén. A vizsgálat megerősítette, hogy az elefántok vokalizációt alkalmaznak a cselekvések koordinálására, és általában három „beszélgető” vesz részt ebben a nagyon koordinált diskurzusban.
A kutató szerint nemcsak kórusról van szó. „Amint az egyik hívás véget ér, egy újabb kezdődik, majd a következő. Egymáshoz kapcsolódnak, mint egy füzér. A három másodperces hívást kilenc másodpercessé bővítik.” A koordinált hívások aránya jelentősen megnő a távozás megkezdése után a távozás előtti időszakhoz mérten. 14 ilyen beszélgető epizód elemzésével kiderült, hogy azok 33 százalékban az indulás előtt, 66,7 százalékban alatta mentek végbe. A kutató szerint ez azt jelzi, hogy igazán kommunikatív eseményről van szó.
A vizsgálat segít megmagyarázni, eme tehenek hogyan tudnak együtt dolgozni más feladatok elvégzéséhez – mondja a kutató megemlítve, hogy számos alkalommal vált szemtanújává, ahogy a család vezetői együttműködve mentettek meg egy borjút a fulladástól.
„A megfigyelési helyeken rendszeresen látjuk, hogy az újszülöttek a vízbe esnek. A fiatal tehenek gyakran megijednek, pánikban lengetik ormányukat ide-oda. Nem tudják, mi a teendő. Láttam, hogy a matriacha és egy másik magas rangú tehén letérdel, ormányát a borjú köré fonja, és kihúzza. Az apróság olyan zavarodott, hogy az idősebb borjak igyekeznek lenyugtatni.”
A vizsgálat azt is sugallja, hogy a hosszabb, ismételt hívójelek alkalmazása a távolban lévő csordákkal folytatott üzenetváltás módja.
