Áhítatos „á”

Koltai Tamás cikkében (Dupla deficit, 168 Óra, 2012/35.), amellyel teljes mértékben egyetértek, egy félmondatban utal arra, hogy Csurka darabjában az egykori szovjet diktátor nevét – mellőzve a „bolsevik” kiejtést – magyarosan Sztalinként említik, nem pedig Sztálinként.

Noha nem vagyok színházi szakember, dramaturgiailag helyes a név magyaros kiejtése. Lévén egy híján 90 éves tudom, hogy Lenin legjobb tanítványának a nevét 1945-ig Magyarországon így ejtették: Sztalin. Élőszóban és nyomtatásban egyaránt „a”-val. A név oroszos kiejtése, a Sztálin csak azóta szokásos, hogy a Moszkvából hazatért politikusok és civilek beszédeikben és írásaikban közvetkezetesen oroszos formájában használták a nevet. Így honosodott meg a magyar nyelvhasználatban az oroszos forma. Ami egyébként nem helytelen. Csakhogy nem következetes. Mert például a NOSZF vezérének a nevét azóta, hogy közismertté vált, Leninnek ejtjük, holott oroszosan Lényinnek kell ejteni. Nem is szólva Vorosilovról vagy a két Tolsztojról: a nevük oroszosan, vagyis helyesen Várásilov, illetve Tálsztoj.

Szóval van egy kis személyi kultuszos mellékíze a hosszú, áhítatos „á”-s kiejtésnek. Ami engem illet, megmaradok a még a harmincas években megismert és azóta is használt „a”-s névhasználatnál. Szerencsére ritkán kerül rá sor.

DEL MEDICO IMRE
Magyar Köztársaság