A végsőkig bízott a kormányzóban

Vida Jenő a Magyar Királyság Felsőházának grófok, hercegek, püspökök oldalán örökös tagja, Horthy Miklós bizalmas gazdasági tanácsadója volt – hetven éve mégis Auschwitzban végezte, pedig hű hazafiként szolgálta a kormányzót, s a végsőkig bízott benne. Alacsony sorból emelkedett európai rangú nagyvállalkozóvá, a maga szegénységére emlékezve példás szociális juttatásokat nyújtott és másoknál nagyobb bért fizetett bányászainak a haza s persze a vállalat érdekében is.

2015. december 15., 11:12

Weil Jenőnek született 1872-ben, apja cipészmester, utóbb már csak pénzbeszedő volt. Legidősebb, tehetséges fia bejutott a fővárosi Kereskedelmi Akadémiára, onnan indulva nem egy társa futott be azután hozzá hasonlóan fényes pályát: Hatvany-Deutsch Sándor, Weiss Manfréd vagy Zwack Samu például. Jól induló hősünket huszonöt évesen hívták át a szesziparból a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-hez, ahol a rendkívül szorgalmas, koncepciózus fiatalember hamarosan igazgató lett, majd (amint Fejérdy Gergely kutatásaiból tudjuk) az első világháború kitörésekor már a nagyvállalat első embere. Pályája azután tovább ívelt, meredeken felfelé. A háború alatt a k. u. k. hadvezetés tanácsadója ipari kérdésekben, 1918-ra tiszteletbeli elnökévé választotta a Gyáriparosok Országos Szövetsége. Később, a bethleni korszakban, az erőműépítésnél, a bauxitbányászat, a vasbetongyártás felfejlesztésénél, a villamosításnál volt úttörő, miközben a cég hasznánál is fontosabbnak tartotta segíteni az ország talpraállását, önállósulását a külföldi energia- és egyéb forrásoktól.

A Szenes Hanna Egyesület a minap emlékkonferenciát rendezett Tatabányán, ahol Vida majd harminc éven át munkálkodott. Mint a helytörténet jeles kutatóitól hallhattuk, a MÁK pénzéből épültek sorra a bányászváros jóléti, szociális intézményei: korszerű kórház, szakrendelő, szanatórium a szilikózisos bányászoknak, erdei iskola a kicsiknek, a művelődést szolgáló Népház, a 25 százalékos csecsemőhalandóságot visszaszorító gondozói hálózat, a falusi vályogházaknál sokkal jobb bányászlakások, Európa akkor egyik legjobb versenyuszodája – mindez párját ritkította. Akárcsak az, hogy az elnök-vezérigazgató maga válogatta ki a legjobb tanárokat a helyi elemibe. Igaz, a polgári iskolát már nem tartotta kívánatosnak, mert a cél az volt, hogy kövessék egymást a tisztesen fizetett, ellátott, így lojális bányásznemzedékek, ilyenformán nem fognak hallgatni a „felforgató” baloldali agitátorokra.

A valóban nemzeti érzelmű, egyúttal vállaltan zsidó nagytőkést már korán elismerték az első numerus clausus országában: Horthy 1922-ben kir. gazdasági főtanácsossá nevezte ki, 1927-ben pedig a GYOSZ ajánlottai közül a kormányzó (annak három társa mellett) a MÁK vezérigazgatóját nevezte ki a felsőház örökös tagjának. Vida Berzeviczy Albertnek, az Akadémia elnökének, Csernoch János hercegprímásnak és Balthazár Dezső református püspöknek az ajánlását is bírta a magas tisztre. A nemzetközi hírű, három nyelven jól beszélő, a Páneurópai Unióban is tevékenykedő gyáriparos minden hazafias ügyet támogatott (így például ezer pengőt adott a Tisza-szoborra), utóbb magas kitüntetést is kapott patrónusától, aki gyakran kérte ki szakmai tanácsait. 1937-ben az ő kérésére fogadta a budapesti zsidó hitközség vezetését. Azok, soraikban Goldberger Leóval, a kormányzó védelmét kérték a szaporodó antiszemita megnyilvánulásokkal, a készülő zsidótörvényekkel szemben. Horthy biztosította őket, hogy az évtizedek óta itt élő zsidóság a társadalom megbecsült része, aggodalomra nincs okuk, a „nyilas izgatást” szükség esetén fegyverrel is megakadályozzák. Ehhez képest 1938-tól ismeretesen sorra jöttek a zsidótörvények, ezeket Vida és társai egyfajta passzív kivárással fogadták, bízva Horthyban, s remélve, hogy így elkerülhető a véres leszámolás, ami Bécsben már bekövetkezett.

Némileg bizarr, hogy a vezérigazgató, aki felsőházi tagként ünnepi alkalmakkor díszmagyarban jelent meg, 1939-ben felsőházi társa, báró Perényi Zsigmond javaslatára felvételét kérte a Vitézi Rendbe. Jóllehet jelentkezését a Vitézi Szék – közéleti érdemeire hivatkozva – támogatta, az ügy elaludt, bár alkalmasint e cím sem segített volna. Vida miniszteri engedéllyel az új törvény ellenére a MÁK élén maradhatott ugyan, 1941 nyarán, a Bárdossy-kormány hivatalba lépését követően lemondott vállalatbirodalma vezetéséről és a GYOSZ elnökségéről – ám a felsőház pénzügyi bizottságának munkájában az 1944-es német megszállásig még részt vett.

Fia, Pál, a helyzetet felismerve már 1938-ban Argentínába emigrált, soha nem tért vissza. Lánya, Gabriella, Perényi Istvánnak, a Hitelbank ugyancsak zsidó származású és szintén dúsgazdag vezérének felesége lett – és ők is bíztak Horthyban. A Vida és a Perényi házaspár korábbi, ugyancsak máig impozáns lakhelyükről, a Dózsa György útról, a Szépművészeti Múzeum szomszédságában álló házukból költözött be 1938-ban a Gellérthegyen épült, Málnai Béla tervezte pompás neobarokk villába, amelynek telkét (kisebb erdő volt akkor ott) Zichy grófnőtől és Pálffy hercegtől vásárolták vagy kétszázezer pengőért. E házból vitte el a férfiakat már 1944. március 21-én a Gestapo. Perényi később munkaszolgálatos lett, és megszökött, a nőket és a gyerekeket a MÁK portása rejtegette és mentette meg. Vida Jenő 72 évesen a kistarcsai lágerből Auschwitzba került. Életben maradt ugyan, mert magatehetetlenként ott hagyták a menekülő nácik, de 1945 májusában, végelgyengülésben ott hunyt el.

Veje még próbálkozott a vállalattal, de 1947-ben feladta, ők is Argentínába települtek. Az unokák a nyolcvanas években jártak először Budapesten, a Bérc utcai villa eltűnt kincseinek nyomában. A nagyapa ugyanis jeles műgyűjtő volt, a falakon Benczúr, Markó, Paál, Munkácsy képei lógtak. A tulajdonos deportálása után Otto Winkelmann SS-tábornok rendezte be főhadiszállását a háromszintes épületben. Zsidó munkaerővel óvóhelyraktárat építtetett a ház alá, majd amikor decemberben, menekülésekor a teljes berendezést ellopta, hajón szállíttatta el a munkaszolgálatosokkal gondosan becsomagoltatott bútorokat, az ezüstöt, porcelánt s egyéb értékeket. Mint utóbb kiderült, sok műtárgyat azután bécsi kereskedőknél értékesítettek.

Winkelmann a megszállástól irányította a német rendőri erőket, ő vezényelte le ifj. Horthy Miklós elrablását, és volt Budapest városparancsnoka is. Szálasinak és társainak a pereiben tanúként Budapesten is kihallgathatták, de a háborús bűnöst ki már nem adták az amerikaiak. Hazájában nem vonták felelősségre, évekig volt Kiel város képviselő-testületének tagja a CSU színeiben, majd 1961-től 1977-es haláláig rendőr ezredesi nyugdíjából élhetett békésen. Vida műkincseiből csak négy kisebb Munkácsy-kép maradt itthon – véletlenül, mert 1944-ben kölcsönben voltak a Szépművészeti Múzeumban, onnan vitték őket Nyugatra, majd visszakerültek. Hosszú egyezkedés után 2002-ben Görgey Gábor kulturális miniszter adhatta vissza az örökösöknek a Nemzeti Galériában letétként őrzött négy Munkácsyt.

A Bérc utcai villa a háború után lakhatatlan rom volt, átvette az állam. Volt benne népi kollégium, majd a műegyetemistáké, később iskola, napközi. A rendszerváltás után szépen rendbehozták, bár a Winkelmann városszerte összerabolt javainak készült, majd berobbantott raktárt máig nem tárták fel. A villában működött a Határon Túli Magyarok Hivatala, napjainkban a Külügyi Intézetnek ad otthont, a konferenciák részvevői gyönyörködhetnek a páratlan kilátásban, amely a százötven négyzetméteres teraszról nyílik szinte az egész városra. Vida Jenőt, aki csak hat drámai évet élt a pompás házban, emléktábla idézi. Nevét kevesen ismerik, pedig nemcsak sok pénzt csinált, hanem adott is belőle, és sokat tett hazájáért, amely megtagadta hűséges polgárát.