A nürnbergi per Benjáminja

A hetvenes években egy washingtoni fogadáson idősebb, alacsony, cingár, magyarul beszélő úrral ismerkedtem össze. „Főügyész voltam Nürnbergben – említette mintegy mellékesen. – Ha érdekli, mesélek róla...” Ostoba módon nem éltem az ajánlattal, de máig érdekes ez a rendkívüli ember és pályája.

Már tanársegéd volt a Harvardon, amikor behívták, s a nem éppen marcona újonc a hadtáphoz került. A háború utolsó szakaszában a szövetségesek a háborús bűnösök felkutatására és felelősségre vonására készültek – s kerestek ehhez embereket. Egy tábornokként szolgáló jogásztársa ajánlására Ferencz tizedesből egy csapásra ezredes (később vezérőrnagy) lett a hadseregnek ebben az újonnan felállított részlegében. Mint mondogatni szokta: Napóleon óta senki nem futott be ilyen gyors katonai karriert...

A huszonéves fiatalember a felszabadító csapatok sarkában érkezett Buchenwaldba, Mauthausenbe és más haláltáborokba. Előzetesen az amerikaiaknak sem volt képük a borzalmakról, amelyek ott várták őket. Az egyébként zsidó származású Ferencz döbbenten, egyúttal a pedáns jogász szorgalmával állt neki a bűnlajstromok összeállításának, amíg nem késő. Átnézte a táborok iratait, az orvosi naplókat, a halálozási listákat, aztán a személyi nyilvántartásokat a parancsnokoktól az őrökig – és felvette a tanúvallomásokat az áldozatoktól. Az ő és társai adatgyűjtésének utóbb nagy szerepe volt abban, hogy sok felelőst még el tudtak fogni. Azután leszerelt, visszatért Amerikába ügyvédkedni. Onnan hívták vissza: segítsen tapasztalataival előkészíteni a háborús bűnösök pereit.

Ferencz berlini egységében vagy ötven németül értő szakember vizsgálta át a kormány és egyéb hivatalok fennmaradt iratait, ott bukkantak a hírhedt Einsatzkommandók, az SS különleges, emberirtó egységeinek nyomára. A nürnbergi perek előkészítői tudtak a vezető nácikról, a fegyveres erők, a Gestapo főnökeiről, a hitleri hadigazdaság kulcsembereiről, akiknek a tervek kidolgozóiként, parancsadóként felelniük kellett mindazért a borzalomért, ami 1933 és 1945 között történt. De ez újdonság volt: a Gestapo székházából kerültek elő a különlegesen titkos minősítésű iratgyűjtők százai, bennük a biztonsági alakulatok, az SS vezérelte Einsatzkommandók jelentéseivel a megszállt szovjet területekről, 1941 őszétől. „Elfoglaltuk X. várost, az első nap kiirtottuk a teljes zsidó lakosságot.” Vagy másutt: „Ma 4327 személy kivégzésére került sor, köztük 27 kommunista funkcionárius és 14 zsidó volt...” Legyilkoltak túszokat, hadifoglyokat, elmebetegeket, gyerekeket, öregeket. Áldozataikat begéppuskázták árkokba, szakadékokba, végeztek velük gázzal teherautókban – vagy felgyújtott házakban, kórházakban. Mindezt német alapossággal, vastag dossziékban dokumentálták. S a papírokon persze mindenütt ott volt a vérengzést elrendelő végrehajtó parancsnokok, tisztek neve.

Ferencz a nürnbergi pereket előkészítő egyik jogászhoz fordult a lelettel. Le akarták rázni, mondván, van így is elég dolguk. De hiszen ezek a kommandók összesen legalább egymillió embert mészároltak le, érvelt. Végül belementek, azzal: jó, de akkor maga lesz a per ügyésze. Huszonhét éves volt akkor. Az Einsatzkommandók 1947 őszétől 1948 áprilisáig tartó pere a kilencedik volt a tizenkét nürnbergi perből – mégpedig az egyedüli amerikai. Ebben nem a négy nagyhatalom Nemzetközi Bírósága, hanem az USA katonai bírósága ítélkezett Otto Ohlendorf és társai ügyében.

A már a Harvardon a büntetőjogra szakosodott fővádló kora ellenére minden jel szerint felkészült volt pályája első perére. Sikerült fogolytáborokból, börtönökből sok azonosított felelőst begyűjteni, s a bizonyítékok alapján a huszonkét vádlott mindegyikét – az SS hat tábornokát, egy sor ezredesét és más tiszteket – bűnösnek találták. Tizennégyüket ítélték halálra, kettejüket életfogytiglanra, a többit 10–20 év közötti börtönre. Végül csak négyüket akasztották fel – köztük Ohlendorf tábornokot, aki részletes, dacos feltáró vallomást tett –, a többi halálraítélt kegyelemből 10–25 évet kapott. Annyit egyikük sem ült: a büntetéseket később, többek között Adenauer kancellár, a német egyházak, a Vatikán kérésére lerövidítették, majd az SS-ek az amerikai megbékélési politika jegyében sorra kiszabadultak – az utolsók 1958-ban.

Ferencz Benjámin csak 1957-ben tért vissza az Államokba, addig a német zsidók jóvátételi ügyeivel, általában az üldözötteknek járó kárpótlással, majd a nácik által rabmunkásként foglalkoztatott deportáltaknak a jogutód német vállalatoktól járó kártérítésével foglalkozott. Neki is köszönhető, hogy az I. G. Farben, a Krupp, a Siemens, az AEG és mások fizettek – a Flick-cégbirodalom, amelynek százezernél több kényszermunkásából minden tizedik elpusztult, soha egy vasat nem volt hajlandó erre adni. Akármiként is: a jogásznak nagy szerepe volt abban, hogy az NSZK-ból különféle jogcímeken összesen mintegy ötvenmilliárd dollárnyi összeget fizettek ki, illetve fizetnek máig az érintetteknek, a hátramaradottaknak.

Ferencz később ügyvédkedett, tanított sok évig egyetemen – azután korábbi európai élményei, valamint a vietnami háború hatására azért szállt síkra, hogy a jog eszközével is próbálják elejét venni a háborúknak, mindazoknak a szörnyű bűnöknek, amelyeket azok hoznak. Rengeteg erőfeszítésébe került, amíg (82 éves korára) elérte, hogy 2002-ben felállítsák a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróságot. Amely nem tévesztendő össze az ugyanott működő Nemzetközi Törvényszékkel: a Ferencz kezdeményezte testület feladata, hogy a 2002 óta elkövetett háborús bűnök ügyében döntsön.

Hősünk azóta is tovább küzd a jogkövető világért könyveiben, előadásaiban, cikkeiben – és a jogban nem ismer alkut. Az iraki háború idején például javasolta, hogy ne csak Szaddám Huszein ellen emeljenek vádat, hanem az idősebb Bush elnök ellen is, hiszen a nemzetközi jogot megsértve, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül indított háborút Irak ellen. Amikor pedig honfitársai Pakisztánban rátörtek Oszáma bin Ládenre, és lelőtték, a The New York Timesban figyelmeztetett: „Személyek törvénytelen kivégzése, még ha gyaníthatóan tömeggyilkosról van is szó, aláássa a demokráciát.” Kilencvenegy volt akkor, most néggyel több – s változatlanul harcos kedvű.