A magyar lélek és a Nyugat
„Afrikaiak” ezrei az ajtó előtt? Már csak ez hiányzott! Mint a történelem során már oly sokszor, a magyarokat most is eltölti a kollektív félelem a kihalástól, és ezen a félelmen csak sok szögesdrót lehet úrrá. A magyarok lelki életéről írt cikket Antal Festetics a Die Pressében.
A magyar szív sokat szenved, szerényen a háttérbe húzódik, s felcsendül a kicsinyke dal egy citerán: „extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet). Peter Hammerschlag a „Magyar eredettörténetről” szóló szatírájában ezzel a befejező rigmussal jelzi a különös jelenséget: kiválasztott nép, magára hagyott, tele önsajnálattal. Ahogyan ez a két nemzeti himnusz szövegében is felcsendül (mert a magyaroknak ebből is kettő van, egy „Himnusz” és egy „Szózat”): „Megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt”, illetve „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”.
Egy a kollektív komplexusokkal foglalkozó rövid összehasonlítás a szomszédos nemzetekkel, azt mutatja, hogy a németekre tipikusan jellemző a vágy a birodalomra, amellyel Bismarck és Hitler ellenére is csak rövid ideig- valójában azonban soha nem – rendelkeztek szemben a Habsburg Monarchiával és a francia Nagy Nemzettel (Grande Nation). Az osztrák nemzet viszont igazából csak 1945 után született meg, és ezt gunyorosan Hurdisztánnak nevezték el Felix Hurdes akkori oktatásügyi miniszterről, aki a „német nyelv” elnevezésű tantárgyat az „oktatás nyelvének” neveztette át, Goethét és Schillert külföldieknek nyilvánította, és a világot hihetően meg tudta győzni arról, hogy Hitler német, Beethoven pedig osztrák volt. A szerbek a katonai mazochizmust emelték önkínzó nemzeti erénnyé: nekik a törököktől 1389-ben Rigómezőn elszenvedett vereség óta „Európa védőpajzsaként” gyakran újra és újra „el kellett vérezniük”. A szlovákok ezzel szemben 1918-ig egyáltalán nem léteztek észrevehető módon, mert országuk „Felső-Magyarország” elnevezéssel a magyarok „ezeréves birodalmához” tartozott, és még a történelem legutóbbi időszakában is szorgalmasan elmagyarosították őket. És mi van magukkal a magyarokkal? Nekik két szó is elegendő, hogy bármikor újra életre keltsék a kollektív nemzeti sokkreakciót: ezek Herder és Trianon.
Johann Gottfried Herder német filozófus 1770-ben azt jósolta, hogy Európa kisebb nemzeteinek a nyelve, így a magyar nyelv is, ki fog halni. Ez az úgynevezett „herderi jóslatnak” mondott rémisztő kijelentés kollektív nemzeti komplexusként azóta gyötri a magyar lelket. A második magyar szitokszó úgy hangzik, hogy Trianon. Ez annak a Versailles-i parkban található kiskastélynak a neve, amelyben 1920-ban a győztes hatalmak „törzs Magyarországra” redukálták „Nagy-Magyarországot”. Ez Horvátország, Szlovákia, Burgenland és a románok, szerbek vagy ukránok lakta területrészek leválasztása révén teljesen indokolt volt; az azonban már teljes mértékben igazságtalan volt, ahogyan ez a magyarok lakta területeken keresztül vezető önkényes határvonalak kijelölésével történt. Ennek eredményeként Európában Magyarország lett az egyetlen ország, amelynek államhatárain kívülre került a lakosság igen jelentős hányada. Tíz millió magyar maradt a törzs-országban, és öt millió magyar került kisebbségként a környező szomszédos országokba.
Kis-Magyarország ellenében a szomszéd országok a „Kis-Antantban” egyesültek, és még több követelést támasztottak a győztes hatalmakkal szemben: ott, ahol ma Burgenland terül el, egy szláv korridor kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával, és „Nagy-Románia” egészen a Tiszáig terjeszkedett volna, azaz egész Kelet-Magyarországot annektálták volna. A magyar revizionisták követelése ezzel szemben az volt, hogy „mindent vissza”, és ezzel heves forrásba hozták a hazafias vért. Hitler megengedte a II. világháborús szövetségesének, Horthy Miklós kormányzónak, hogy egy „második honfoglalást” hajtson végre az elválasztott területeken. Ezt 1945 után a szovjet diktátor, Joszif Sztálin, természetesen ismét visszacsinálta.
Így a magyar trauma nem szakadt meg. A 150 évig tartó török megszállást és a még hosszabb ideig tartó ország-idegen Habsburg-uralmat most a szovjet diktatúra követte és ezzel annak a kollektív félelemnek a folytatása, hogy fel kell adni a magyarság nemzeti önazonosságát. Egy kicsinyke nép, amelyet elszigetel a saját csodálatos nyelve, s amelynek sehol a világon nincs rokonsága, amelyet a szláv, román és germán népek zárt gyűrűje vesz körül. Az állítólagos rokonságot messzi északon élő finnekkel a XIX. század végén találták ki, hogy nemzeti nyugtatószerként ezzel csillapítsák a magyar egyedüllét nyomasztó érzését. Egy állandóan idegen, ellenséges érzelmű világ tengerében jelentkező fulladásos szimptóma kezelésére.
És most több ezer „afrikai” áll az ajtó előtt. Már csak ez hiányzott! Az alacsony születési rátával bíró Németország számára népgazdaságilag „hasznosak” a mediterrán vagy az egyenlítői menekültek, és valamennyi pártstratéga saját pártja jövőbeli új választóiként tekint rájuk. A magyarokat azonban ismét megragadja a kollektív félelem a kihalástól, és csak egy kicsi, erélyes fenegyerek képes ezzel szembeszállni, aki egy szekérvárat épít a kicsiny magyarság köré. Egy Dávid Góliát ellen, ami a magyar lélek jelenség-tipikus önképe. „Kicsi a bors, de erős” – hangzik a magyarok egyik gyakran használt mondása, és valamennyi legendával övezett nemzeti példaképük is ilyen volt. Például Botond, az alacsony termetű harcos, aki a monda szerint buzogányával betörte Bizánc kapuját. Vagy Corvin Mátyás király, a magyar trón legsikeresebb uralkodója, aki kistermetű lovagként kiütötte nyeregből a nagytermetű cseh óriást, Holubárt. Alacsony és tömzsi volt a többszörös bokszvilágbajnok Papp László is. Vagy Puskás Ferenc, aki a maga idején világszerte a legjobb góllövő volt. És most ilyen Orbán Viktor. Alacsony, szívós – és mint közismert Viktor győzőt jelent. Ha kell akkor fél Európával is szembe száll, és kész arra, hogy betörje Brüsszel kapuját, mint egykor Botond Bizáncét.
Viktor, a magyar Dávid, nagyon sok, de persze nem minden magyar lélek vágyainak a megtestesítőjévé vált, mert ő megmutatja „ezeknek odafönt” az Európai Unióban. És amikor a a Magyarország déli határán felállított drótkerítését azzal indokolja, hogy az a keresztény Nyugat védelmi fala, akkor ez a rendkívül intelligens, szónokként kiváló Orbán természetesen nem az Európai Közösségre gondol, amelytől a legszívesebben ugyanúgy elkerítené a saját országát. Orbán az Európában nyelvileg elszigetelt magyarok népének létezésére, önazonosságára és lelkére gondol.
Amikor jó ezer évvel ezelőtt a nagy népvándorlások korának vége felé a magyarokkal együtt az Uráltól Pannoniáig vonult több tucat más nép is, avarok, szkíták, besenyők, kunok, akkor e népek nyelve hamarosan beleolvadt az itt élőkébe. Egyedül a magyar nyelv volt képes fennmaradni mind a mai napig, még a hírhedett herderi jóslat ellenére is. Pannónia elsősorban a magyarság nyelvi hazája, amit most szögesdróttal próbálnak megmenteni. Teljesen hatástalan kényszerlépés, ám a magyar lélek tükre. Embergyűlölő, de a motivációja megmagyarázható. Mindenesetre: a történelem folyamatában a Kínai Nagyfal sem bizonyult soha tartósnak és áthatolhatatlannak!
Fordította: dr. Gonda László
