A bolhák és az értelem

Persze hogy felhők jönnek, szürke hassal, unottan, de a városnak ezen a pontján tán mindig ez az idő járja, amióta a Liszt Ferenc téren felállították Ady szobrát, az elöl összefogott köpennyel, amelyet örök hideg szél fúj. A szűrt fényben mintha kisebbek lennének a konkrét tér konkrét figurái, az abortusz ellen tüntetők, a vietnami lányok a padon, az eső előérzetében gyorsabban áramló tömeg. Az arcok elvesznek, a járókelők folyamából bogárvonulás lesz, amelyből kik-kiválnak egyesek, az Írók Boltja felé is. Nem szabadna így látnom őket, gondolom én, a másik bogár. Közelről persze normális, középosztálybeli emberek, ismerősök is, jönnek Hankiss Elemér az élet értelmét kutató könyvének bemutatójára.

Azt remélik, majd bejelenti, hogy megtalálta?

Ahhoz itt már senki sem elég fiatal. Ők már bőven beérik néhány értelmes órával, Hankiss-sal, meg azzal, hogy együtt lehetnek. Élet... nna.

Komoróczy professzor kezdi, mert a kiadó vezetője részint nem ismeri az ábécét, részint meg elfogult a tanár úrral, akinél anno hosszabb egyetemi előadást hallgatott a szemtől szemben való közösülés szerepéről az emberré válásban. Nem tudja felejteni. Este az összes hallgató az evolúciót gyakorolta.

Az előadó hosszú, prófétai szakállt visel, bár annak komorsága nélkül, ugyanis finom, szinte áttetsző, de hát fehér. Azt fejtegeti, hogy a Kádár-korban az ő nemzedéke meg a Hankissé igazán otthon nem Magyarországon érezte magát. Az alternatíva vagy a túlvilág lett volna (értsd: a határon túli világ), vagy a könyvtár, és ők ezt választották, az se számított, hogy a könyvtár épp Budapesten volt.

Szorongva az Írók Könyvesboltjának levegőtlen galériáján, a kissé túlkoros tömegben, arra gondoltam, hogy a Szabó Ervin Könyvtár ajánlgatása aligha oldja fel teljesen és véglegesen a jelenlévők dilemmáit – de akkor mi? Talán az önirónia vidámsága, amivel Vajda „Misu” filozófus közli, hogy ő Hankiss-sal a bizonytalansággal kapcsolatos bizonyosságban rokon, abban pedig már teljesen bizonyos, hogy fogalma sincs, mi a filozófia. A közönség nevet, az a férfi is mellettem, aki egy későn érkező nővel az A38-as hajóról beszél halkan, ahol Fodor Gábor a liberalizmus visszatéréséről szólt.

– A Gábor azt mondta, menni fog – suttogja a nő.
Összebólintanak, éppúgy, ahogy Vajda és Hankiss Wittgenstein kapcsán, aki azt mondta az élet értelméről, hogy amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell.

És hát azért Wittgenstein... mosolyognak egymásra. Jó nekik. Hogy elvannak vele. Én mivel vagyok el? De ne legyünk képmutatók, az előbb húzott el mellettem Gyurgyák János, az Osiris vezetője, visszajött hozzám, és azt mondta hangosan, a fontos ember akkor is fontos, ha nincs állása. És a fontos ember kap egy Hankiss-könyvet. Mondanom kellett volna valamit, de nem tudtam. Akkor se, amikor a bolt egyik vezetője megszólított, hogy száz éve nem látott már.

Valami még van itt Wittgenstein-nel, bár lehet, hogy Vajda máshonnan idézi a megélhető élet két alaptípusát. Az egyik arról szól, hogy a világnak van értelme, csak mi nem találjuk benne a helyünket, és amíg ez nem sikerül, gyűlölködni fogunk, és átkozódni; a másik viszont az univerzumot totálisan süketnek és céltalannak tartja, s mivel agya a teremtésnek nincs, csak nekünk van, értelmet csak mi adhatunk a saját létünknek, tessék, el lehet kezdeni.

Mi lenne, gondolom ekkor, ha Hankiss most felállna, és azt mondaná, minden csak vicc volt. Igaz, akad ember, aki esős napokon elgondolkodik néha az életének az értelmén, még az okosabbja is elköveti ezt a hibát, de azért tudjuk, amit tudunk.

A létezés nem teleologikus, ahogy ifjúkorunkban Lukácsnál is olvastuk. Bár lehet, hogy Rejtő Jenőnél. Igaz, ő azt írta pontosan, hogy az élet olyan, mint a nyári öltöny mellénye: rövid és céltalan.

De nem, Hankiss nem áll fel. Figyel. Írogat. Profilból szép, sima, megélt férfiarc, ha szembefordul, jobban hozza a korát, de nyolcvannégy évesen is képes lesz azt mondani a bemutató végén, hogy köszönöm a kritikát, sokat tanultam.

Hiszen játék az egész, olyan, mint a kék madár hajszolása.

De ez csak az én léha gondolatom, miközben hallom, hogy kint megeredt az eső. Vajda tanár úr nem hisz a játékban. Ott ül nadrágtartóban, rövid ujjú ingének felső zsebéből hosszában kettéhajtott folyóirat mered ki fickósan, és mégsem üti meg vele az állát sohasem. Pedig várom. Szerinte az emberi nem kiirthatatlan kíváncsiságáról van szó, de csakis a gyerekekéről és a gyerekszívű felnőttekéről, az igazi, a hülye felnőtt a kérdéseket is tiltja, a gyerekszívű viszont még kérdez, csak a kisdedekkel szemben már nem hiszi, hogy választ kap bármire is.

Ami a gyerekszívűséget illeti, abból kaptam egy adagot a bemutató előtt. Azóta félek kicsit a kortársaimtól. Két férfi gyülekezett a könyvespolcoknál, a Hankiss-kötetet nézték, hm, az élet értelme. Az egyik szemüveges volt, a másik is, de nyakba lógatva.

– Az élet... olyan, mint a fegyver nélküli depresszió. A kisnyugdíjas fogja, és csendben elássa magát, már nem is harcol – szólal meg az egyik.
A másik hangja lenéző:
– Ha maga mondja.
– Ha jön az atom, az más. Katonakoromban tanultuk, milyen, ha jön. Mondjuk, telibe talál, és annyi. De ha nem, ha mellémegy, akkor várni kell, míg odaér az emberhez. Az egy másik depresszió.
– Maga ekkora hazafi?
– Ha majd portugál leszek, portugálul beszélek, tudja?

Ekkor menekültem fel a galériára, ahol azóta is az élet értelméről tanulok. Jelenits István piarista szerzetes, egyetemi tanár épp arról beszél, hogy a végső értelemre nem lehet feleletet várni, nem remélhetünk olyan választ, amelybe belenyugodhatnánk. Felnézek. Vagyis akár itt is lehet, köztünk, csak nem hihetjük el, mert alkalmatlanok vagyunk rá? Az atya szerint Hankiss valójában nem is az igazságot keresi. Az igazságkeresés játékát élvezi. Olyan, mint az az ember, aki eltévedt az erdőben, de nem kijutni akar, hanem elveszve lenni. Ez tetszik mindenkinek, Hankiss is mosolyog, bár később megjegyzi, ő nem relativista, tehát hiszi azt, hogy a világ objektíve megismerhető, így az élet értelme is. Határidő persze nincs.

Már vége lenne, de a tömegnek nem akaródzik elmenni. Részben az eső, ugye, meg aztán alig akarja elhinni, hogy kapott két óra laufot a napi nyomorúságból, egy kis luxusidőt okos emberek között, távoli dolgokról, amelyek olyan közel lehetnének, ha felfognánk, milyen fontosak.

Hogy mi legyen velünk? Hankiss még elmeséli, hogyan idomítják a bolhát. Üvegtálba teszik, arra üvegfedő kerül. A bolha ugrik, beveri a fejét. Ugrik megint, újra beveri. Hatodszor már nem ugrik, járkálni kezd, sőt táncolni a nagyérdemű előtt.

Kimegyünk, zuhog, szemben Jókai szobrán a nyak körül nemzetiszín sál. Úttörőnyakkendő, csak piros-fehér-zöldben. A megajándékozott elnézőn mosolyog.

Elindulunk, hogy csak azért is ugráljunk még egy kicsit, mintha nem is lenne felettünk ez az ázott üvegtető.