Kihagyta volna a büntetőt – Eduard Sztrelcovot bivalyerőssé tette az öt év Gulag

„A szovjet Pelének” hívták, mert alig tizenhét évesen bemutatkozott a válogatottban, méghozzá miképpen! A Jasin – Ogonykov, Basaskin, Szedov – Paramonov, Netto – Tatusin, Ivanov, Sztrelcov, Szalnyikov, Iljin (Fomin) összetételű szovjet együttes Stockholmban vendégszerepelt 1955. június 26-án, és 6:0-ra győzött. (Hogy mit éltek át a svédek, azt az érzést mi is ismerjük.) Az újonc Eduard Sztrelcov pedig negyedóra alatt duplázott, majd a negyvenkettedik percben már mesterhármast jegyzett. A szünetben 4:0-ra vezetett a szbornaja, jóllehet a skandinávok olyan neves törzsgárdistákkal álltak fel, mint Bergmark, Gustavsson, Parling vagy az a Kurt Hamrin, aki a Serie A mesterlövészeinek öröklistáján máig a nyolcadik helyen áll 190 itáliai „dugójával”.

Lehet mondani, hogy a tinédzser egészen jól debütált egy korántsem gyönge csapatban, mert az a gárda a következő mérkőzésén 3:2-re legyőzte az NSZK világbajnoki címvédő együttesét. Sebes Gusztáv vagy a szovjet labdarúgókra, vagy Moszkvára volt kíváncsi, mert a Vasas–Honvéd MNK-döntő (3:2) helyett a Dinamo Stadionban rendezett találkozót tekintette meg, és nyilván arra gondolt: bár egy évvel korábban a berni Wankdorfban lett volna 2:3 a nyugatnémetek szempontjából.

Sebes 1955-ben Budapesten is láthatta a szovjet válogatottat, valamint Sztrelcovot, és nagyon megkönnyebbült a nyolcvanhetedik percben, amikor Puskás Ferenc tizenegyesből egyenlített nem kevesebb mint 103 ezer néző előtt (1:1). A szőke szovjet attól kezdve sorozatosan találkozott a magyarokkal. Ötvenhatban a vesztes csapat tagja volt Moszkvában, ahol Czibor Zoltán így kommentálta honfitársaink 1:0-s diadalát: „Legyőztük a kommunizmust!” A nagy testvér azonban 1957-ben a Népstadionban visszavágott, a győztes gólt Sztrelcov érte el három perccel a befejezés előtt (1:2). A center abban az évben másodszor szerzett gólt a Népstadionban, de a Vasas–Torpedo Moszkva barátságos meccsen hiába egyenlített, a Kovalik – Kárpáti, Kontha (Palásti), Sárosi – Bundzsák (Szilágyi II), Berendy – Raduly, Csordás (Illovszky), Szilágyi I (Bárfy), Milosevics, Lenkei összeállítású piros-kékek 3:1-re nyertek. Ám a vesztes vendégek is kedvező kritikát kaptak idehaza. (Hitték volna?) A magasztos bírálat így szólt: „A csapat legjobb része a hátvédhármas, főleg Marenyko kiváló. A csatársor is jó, a motor: Sztrelcov.”

Az utóbbi megállapításban nem volt túlzás: az ifjú felfedezett a hetedik helyet szerezte meg az 1957-es Aranylabda-szavazáson. A pálmát a madridi „Fehér Balettből” Alfredo di Stefano vitte el, a barcelonai (ferencvárosi, pozsonyi, angyalföldi) Kubala László ötödik, a kispesti Bozsik József nyolcadik volt. Sztrelcov, aki 16 éves, nyolc hónapos és 24 napos korában lőtte első gólját a szovjet bajnokság élvonalában, s ezzel minden idők legfiatalabb szerzője volt a himnusza szerint „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” hazájának, tizenkilenc esztendősen olimpiai bajnokká emelkedett. Mint tudjuk, az ötkarikás futballtornák sajátossága volt, hogy a béketábor tagjai – mivel náluk kizárólag amatőr sportolók léteztek, ugyebár – gyakran a legjobbjaikkal vonultak fel, de játéktudásban még a B csapatuk is profibb volt, mint a nyugat-európai, dél-amerikai második-harmadik vonal. (Így nyerhetett Magyarország a „vegyessel” 1964-ben és 1968-ban.) Az ötvenhatos vetélkedőre a Szovjetunió, Jugoszlávia és Bulgária a díszalakulatával masírozott Ausztráliába, ennek megfelelően szovjet–bolgár- és jugoszláv–indiai (!) elődöntő zajlott. Az előbbi találkozó a rendes játékidőben 0:0-lal zárult, majd a hosszabbítás ötödik percében Ivan Kolev a bolgárokat juttatta előnyhöz. Noha két szovjet játékos is megsérült, azaz – mivel tétmeccsen akkoriban még nem volt csere – a „komanda” kettős létszámhátrányban futballozott, Sztrelcov a 112. percben egyenlített, négy perccel később pedig gólpasszt adott Borisz Tatusinnak (2:1). „Hálából” Gavril Kacsalin szakvezető nem játszatta a döntőben, amelyben társai – Anatolij Iljin góljával – 1:0-ra legyőzték a jugoszlávokat. Így aztán nem kapott aranyérmet, mert a medált csak azok vehették át a melbourne-i stadion 86 716 nézője előtt, akik konkrétan finalisták voltak, tehát szerepeltek a csúcstalálkozón.

Sztrelcovval ezzel együtt szaladt a szekér, a center 1958. május 18-án, a moszkvai Luzsnyiki stadionban 102 ezer szurkoló jelenlétében rendezett Szovjetunió–Anglia-mérkőzésen (1:1) már a huszonegyedik válogatottságánál tartott.

Nem volt nyerő szám: nyolc nappal később letartóztatták.

Pedig a többiekkel együtt a svédországi világbajnokságra készült, és a vb kezdetéig már két hét sem volt hátra. Ám egy házibulin összeszűrte a levet Szvetlana Furcevával, az SZKP Központi Bizottsága első női titkárának (Jekatyerina Furceva) lányával. Ez még nem lett volna baj, hiszen a későbbi kulturális miniszternek konveniált a híres futballista, ám a mama kérdésére, hogy hajlandó-e feleségül venni Szvetlanát, Sztrelcov a leghatározottabb nemmel felelt. Nem sokkal ezután, amikor a labda- és életművész meghitt baráti csevegésre ment egy Moszkva-közeli dácsába Mihail Ogonykovval, Tatusinnal, valamint négy ifjú hölggyel, a beszélgetőtársak egyike, bizonyos Marija Lebegyeva azzal vádolta meg, hogy a lerészegedett középcsatár megerőszakolta. A bohém labdarúgó nem vette komolyan a dolgot, és abban a hiszemben, hogy úgyis kiengedik, aláírta a beismerő vallomását. Másnap egy Moszkvától 960 kilométernyire lévő börtöntáborba küldték, a vb helyett a Gulag-bajnokságon vett részt.

Már miután csaknem agyonverték a rabok. Nem tudni, a fogvatartottak miért rontottak neki szinte azonnal a megérkezése után, de úgy helybenhagyták, hogy négy hónapot töltött a kórházban. Amikor onnan kijött, az ítélet szerint már csak tizenegy éve és nyolc hónapja maradt hátra a politikai foglyok és a bűnözők között. Ám „csupán” öt esztendőt kellett letöltenie, majd elhelyezkedhetett a ZIL autógyárban. Ott további két évig dolgozott, míg végül a felmentésére vonatkozó kérelmét Leonyid Brezsnyev akceptálta. Azelőtt Nyikita Hruscsovnak is több hasonló beadványt írt, csakhogy a párt korábbi első titkára szoros barátságban állt Furceva asszonnyal, így nem nyújthatott menlevelet Sztrelcovnak. A csatár eltűnésére persze magyarázatot kellett adni, és a Komszomolszkaja Pravda már az előállítás idején pedzegetni kezdte: „Eduard Sztrelcov a javíthatatlanok közé tartozik. Dohányzik, iszik, botrányos életet él.” Majd efféle tudósítások jelentek meg a szovjet sajtóban: „A válogatott labdarúgók egyhangú határozatot hoztak, hogy Sztrelcovot hagyják ki a válogatottból. Egyúttal kérték a Szovjet Testnevelési és Sportbizottságot, vonja meg tőle A sport érdemes mestere címet.” (Nem hinném, hogy így volt. A vb negyeddöntőjében a svédek 2:0-ra győztek a szovjet csapat ellen abban a stockholmi Rasunda Stadionban, ahol három évvel korábban a triplázó Sztrelcov 6:0-s diadalra vezette a CCCP feliratú mezben játszó együttest.) A hatvannégyben hivatalba lépő Brezsnyev viszont váratlanul azt mondta: „Ha az elítélt vízvezeték-szerelő ismét vízvezeték-szerelőként működhet büntetése letöltése után, akkor a futballista miért ne lehetne újra futballista?”

Amint Sztrelcov visszatérhetett a pályára, bajnoki címet nyert a Torpedóval 1965-ben, és klubtársa, Valerij Voronyin mögött a második helyet szerezte meg az év labdarúgója-választáson. Aztán 1967-ben és 1968-ban egyaránt ő kapta a legjobb futballistának járó egyéni elismerést a Szovjetunióban, de nem szerepelhetett sem a hatvanhatos világ-, sem a hatvannyolcas Európa-bajnokságon. (Ahogyan kimaradt az életéből az 1958-as és 1962-es vb, valamint az 1960-as és 1964-es Eb is. Az utóbbi kettőn arany-, illetve ezüstérmet nyerhetett volna, feltéve persze, hogy vele is ugyanúgy alakult volna minden, ahogyan nélküle történt.) A pártfunkcionáriusok azzal magyarázták az immár szabad ember kiszorítását: egy korábbi fogoly mégse képviselje a dicső Szovjetuniót a nagy tornákon!

Ezzel nem volt szinkronban, hogy Sztrelcov felléphetett az 1968-as Eb negyeddöntőjének első mérkőzésén a magyarok ellen a Népstadionban. „Szép emlékem fűződik Budapesthez. Amikor itt játszottam a Népstadionban, Bozsik volt az ellenfelem, és 1:1 után az én gólommal sikerült nyernünk” – idézte fel hatvannyolcban ötvenhetet. A visszatérő klasszis hírnevére jellemző, hogy Sós Károly szövetségi kapitány söprögetővel (Solymosi) és négy hátvéddel küldte a pázsitra együttesét, Mészöly Kálmánt pedig ráállította Sztrelcovra, aki hatvanhét decemberében mesterhármast ért el Santiagóban Chile ellen (4:1), akár tizenkét esztendővel korábban Stockholmban. (Mintha nem lett volna fél évtized Gulag a háta mögött.) „Olyan volt, akár egy bivaly – mondta róla az ugyancsak legendás angyalföldi bodyguard. – A banketten meg is kértem a tolmácsnőt, hogy kérdezze meg tőle, honnan van az ereje. Mire azt válaszolta: Ha ott töltesz öt évet, ahol én voltam, te is izmos leszel.”

A pesti volt az utolsó válogatottsága, a 2:0-s magyar győzelmet egy héttel követő 3:0-s szovjet sikernek – sérülése miatt – nem lehetett a részese. Klubjában még 1970-ig futballozott, és az a Torpedo olyan jó csapat volt, hogy 1966-ban csak Voronyin öngóljával esett ki a BEK-ből a korabeli etalon, az Internazionale ellen (0:1, 0:0). Amikor ezt a két meccset játszották, a Vasas 5:0-ra és 2:0-ra verte a lisszaboni Sportingot, majd az Interrel találkozott, és Milánóban 2:1-re, a Népstadionban 2:0-ra kikapott. A két itthoni találkozót 155 ezer ember látta a helyszínen, jóllehet az Internazionale a hazai évad vége után, decemberi hidegben látogatott a piros-kékekhez.

Sztrelcov még egyszer eljött Pestre: 1986. május elsején a Fáy utcában futballozott a Vasas–Torpedo öregfiúk-mérkőzésen. A meccs ugyanúgy 4-2-es moszkvai sikerrel zárult, mint a két csapat 1947-es találkozója a Megyeri úton. Illovszky Rudolf azt mondta: „Semmi nem változott. Akkor is döntetlent várt mindenki, most is. Majd mindkétszer kaptunk egy négyest.” Négy évvel később az alig ötvenhárom esztendős labdarúgó torokrákban elhunyt. A Torpedo stadionjánál 1999 óta szobra van, de örök emléket hagyott Szentpéterváron is, mert 1978-ban ő szerezte az egyetlen gólt az akkori Leningrádban, az 1956-os olimpiai bajnokok öregfiúk-gálameccsén. Az a találkozó felidézte a szintén 1:0-lal zárult 1968-as szovjet kupadöntőt, amelyen a Torpedo úgy nyert a Pakhtakor Tashkent ellen, hogy Sztrelcov finom sarkazásos „köténnyel” adott gólpasszt Jurij Szavcsenkónak.

Túl az attrakción maga a csoda volt ez ahhoz képest, hogy húszéves korában csaknem kimondták: ne éljen Eduard.