Van, ami a válságnál is nagyobb baj
Az egyre szélsőségesebb időjárás következményei, az aszály és a súlyos viharkárok sokmilliárdos többletkiadásra kényszerítik az amúgy is nehéz helyzetben lévő költségvetést. Pedig nem lenne törvényszerű, hogy a károk nagy részét az adófizető polgárokkal fizettessék meg, ehhez azonban végre szakítani kellene azzal a szemlélettel, hogy az állambácsi mindenről gondoskodni köteles, helyettünk is.
Tanulságos volt hallgatni az elmúlt heti viharokról szóló híradásokat. Házak ezreiben esett kár, máshol a gyümölcstermést verte el a jég, riportok tucatjai szólaltatták meg az ítéletidő miatt nehéz helyzetbe került családokat. Az is kiderült, hogy a házak kevesebb mint fele volt biztosítva, a többieknek maguknak kell fedezniük a helyre állítási költségeket. Az érintett települések polgármesterei magától értetődőnek tartották, hogy állami segítséget kérjenek mindazok számára, akik nem rendelkeznek megfelelő biztosítással, és pénzük sincs a károk enyhítésére. Így is történt: a kormányfő sietve odalátogatott és bejelentette, hogy a költségvetés 60 százalékban állni fogja a kárrendezés költségeit azoknál, akik ezt saját erőből nem tudják megtenni.
Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam az érintettek rászorultságát és kiszolgáltatottságát, mégsem tartom helyesnek ezt az eljárást. Nálunk még mindig az az általános gyakorlat, hogy amennyiben történik valamilyen kárt okozó esemény, azok, akik előzetesen semmit sem tettek a következmények enyhítéséért, automatikusan a kezüket nyújtják a támogatásért. Egyszerűen igazságtalan, hogy aki felkészül az esetleges természeti csapásokra, biztosítást köt és pénzt áldoz erre, nem jár igazán jobban, mint az, aki ezt nem tette meg, az államtól viszont segítséget kap. Ennél jóval nagyobb baj, hogy ez az eljárás nem az öngondoskodásra, az önálló felelősségvállalásra ösztönzi az embereket, hanem éppen ellenkezőleg, azt sugallja: nem kell tenned semmit, ha baj van, majd az állambácsi segít.
Ez a szemlélet az élet minden területén általános nálunk. Az csak extrém példa, hogy néhány éve egy árvíz után azok követelték a leghangosabban a külső segítséget, akik tiltott helyen, árterületen építkeztek, házaikat viszont elmosta a víz. Ennél sokkal jellemzőbb, hogy például a mezőgazdasági termelők szinte folyamatosan állami segítséget akarnak valami miatt, legyen az szárazság vagy belvíz, vihar vagy jégkár. Elméletileg az évekkel ezelőtt létrehozott kárenyhítési alap pont ezt a célt szolgálná, a gazdák minden befizetett forintja mellé az állam még egyet tesz, ennek ellenére a termelők alig harmada csatlakozott hozzá. Túl egyszerű magyarázat lenne, hogy nincs pénzük se erre, se a biztosításra: egy részüknél ez igaz lehet, de a többségnél biztosan nem.
Az igazi gond azzal a múlt rendszerből örökölt szemlélettel van, amely úgy képzeli el az államot, mint egy családfőt, aki gondoskodik rólunk, mindennel ellát, segít, ha baj van, vagy mint egy feneketlen zsebet, ahová bármikor benyúlhatunk, függetlenül attól, mit tettünk bele. Még mindig sajnos kevesen érzik, hogy ez valójában a mi zsebünk, az adófizetőké. Ez persze némileg érthető egy olyan országban, ahol az állampolgárok alig negyede fizet valóban adót, és ők tartják el a maradék háromnegyedet.
Nálunk teljesen természetesnek számít, hogy a gazdák tiltakozó akciókat, közlekedést bénító demonstrációkat szervezzenek amiatt, mert termékeikért a piac nem hajlandó annyit fizetni, amennyit akarnak. A kormányhoz fordulnak azért, hogy avatkozzon be a piaci viszonyokba vagy adjon árkompenzációt. Az a követelések között meg sem jelenik, nekik mit kellene tenniük azért, hogy versenyképesebbek lehessenek, egyszerűbb a tejet a parlament elé önteni, a gyümölcsöt az útra szórni, és a gonosz kormányt szidni, ha az nem akar segíteni.
Nem csupán a gazdáknál, másoknál is hasonló a szemlélet. Ha emelkedik a világpiaci olaj és gázár, elvárjuk, hogy annak hatását az állam tompítsa, csökkentse a terheket, adjon támogatást. Ha erőnkön felül eladósodtunk, ráadásul devizában, természetes, hogy ugyancsak a kormánytól várjuk a segítséget, fizessenek azok, akik óvatosabbak és felelősségteljesebbek voltak. Igényt tartunk arra, hogy jobb legyen az egészségügyi ellátás és emelkedjen az oktatás színvonala, de a többség hallani sem akar a jelképes vizitdíjról, az egyetemi tandíjról, a nagy pénznyelő rendszerek átalakításáról.
A magyar lakosság nagy része a tapasztalatok szerint abban a hamis hitben él, hogy nekünk minden automatikusan jár, és tennünk mindezért, magunkért csak alig valamit kell. Ezt a felfogást sajnos a populista és felelőtlen politikai szózatok is táplálják, azt sulykolva, hogy az állam helyettünk is mindenre képes, csupán a kormányon lévők akaratán múlik a dolog. Az ebből eredő veszélyek sokkal súlyosabbak, mint a mostani válság és recesszió következményei. Ez utóbbiakat ugyanis néhány év alatt le lehet küzdeni, az állampolgárok önálló felelősségvállalását, az öngondoskodás szükségességét megkérdőjelező szemlélet megváltozásához azonban évtizedek kellenek.
