Utánunk a lengyelek
Karol Szymanowski 1926-ban írott, minálunk szinte nem is ismert operáját, a Roger királyt ritkán viszik színpadra, mert állítólag gyönge a drámai ereje, holott a librettó a lengyel irodalom egyik korszakos nagysága, Jarosław Iwaszkiewicz nevéhez fűződik. A darab Varsóban, a lengyel történelem egy ritka kegyelmi pillanatában került színre újból: a lengyel kormány a Rogerrel látta jónak ünnepelni két hete az Európai Unió elnöki tisztének átvételét. A nemzeti opera a nemzeti erőt volt hivatott jelképezni. A lengyelek emellett szabadtéri koncertekkel, virágkiállítással és görögtüzekkel is ünnepelték magukat „Európa élén”. ACZÉL ENDRE írása.
Azt mondják, mi, magyarok semminek nem tudunk örülni, a lengyelek viszont annál inkább. Bár az érzelmi tapaszok lehántása után rájuk is ugyanaz a „korlátos cselekvőképesség” vár az unióban, mint ami bennünket fogadott. Az unió elnöke valójában többféle elnök alárendeltségében dolgozik: az állam- és kormányfők értekezleteit nem Donald Tusk miniszterelnök „vezényli le” (ahogyan Orbán se vezényelte), hanem az EU elnöke, a belga Rompuy; a külügyminisztereket se az egyébként hiperaktív, agresszív és demokrácia-megszállott Radek Sikorski fogja össze, hanem Lady Ashton, végül az amúgy Európa-szerte tisztelt lengyel pénzügyminiszter, Jacek Rostowski is csak másodhegedűs lesz saját reszortjának uniós tanácskozásain, amennyiben Lengyelországnak nincs eurója, s pillanatnyilag a közös valuta megmentése élvez prioritást, s általa a luxemburgi Juncker vezette Eurogroup. A lengyelek se kapnak többet, mint mi: ilyen-olyan miniszteri értekezletek lebonyolítását, az Európai Parlamenttel való alkudozást, amelyek forgatókönyvét azonban rendre a Barroso vezette Európai Bizottság szakapparátusa állítja össze...
Szóval és Shakespeare-rel szólva: sok hűhó semmiért? Nem egészen. Nem egészen mindegy, hogy az elnökség milyen hangon szólal meg. Ha azt tekintjük, hogy a magyar elnökség idején Orbán Viktor kifejezetten „euroszkeptikus” arcot mutatott – jó néhány populista megnyilatkozásával azokat a centrifugális erőket, elemeket és pártokat erősítette, akiket idegesít Brüsszel karmesteri pálcája –, kollégája, Tusk olyan elszánt európainak és integrációhívőnek mutatkozott első nyilatkozataiban, ami ma ritkaságszámba megy. Mindjárt le is tolta azokat, akik (például Dánia) a schengeni megállapodás felrúgásával alkalmi határellenőrzéseket vezetnek be; Rostowskival együtt védelmébe vette Görögországot, és kritizálta az euróövezet restségét amiatt, hogy a bajbajutottakat csak a megszorítások erőltetésével segíti ki.
Nem biztos, hogy ezek pusztába kiáltott szavak. Tusknak – Orbánnal ellentétben – komoly tekintélye van, s amióta ő a miniszterelnök, Európa megkönnyebbülten tekint Lengyelországra. Két oknál fogva is. Az egyik, hogy a Tusk-kormány teljes egészében levetkezte elődjének (Jarosław Kaczyńki) érdesen nacionalista, németeket és oroszokat egyformán elidegenítő politikáját. A „két pogánnyal” ma olyan jók Lengyelország kapcsolatai, mint tán még soha. A másik, hogy az unióban a nagy gazdasági-pénügyi válságot az ügyes lengyelek vészelték át zsugorodás nélkül. Míg mindenki másnak a GDP-je csökkent, olykor drámai mértékben, az övék valamelyest még növekedett is. Tusk és Rostowski akár előadásokat is tarthatna a kollégáknak arról, hogyan kell ezt csinálni.
De nem mindenki szeret előadásokat hallgatni. Akadnak olyan pimaszok, akik megkérdik, ugyan miért annyira szívügye az euró a lengyeleknek, ha – például az alaposan elengedett költségvetési hiányukkal – a közös pénz bevezetéséhez szükséges feltételeket sem teljesítik, ráadásul vonakodnak céldátumot megnevezni. Aztán azt mondani se kell, hogy Lengyelország egy fillérrel se szállt vagy száll be a bajba jutott euróövezeti országok mentésébe – ellentétben mondjuk Szlovákiával vagy a kis Szlovéniával, amelyek – lévén „eurósok” – nem tudnak kibújni e kötelékből, súlyos terheket vonva magukra. (Persze: valamit valamiért.)
Más pimaszkodók – vagy ünneprontók – azt mondják, félő, hogy a lengyel uniós elnökség az összérdek képviselete helyett a nemzeti érdek érvényesítésének terepévé válik, ugyanis Varsó kétféle szelet fúj egyszerre: a közöst magasztalja, és az önöst követi. Miért is? Két év múlva „kifúj” az EU 2007 óta érvényes költségvetése, amelynek hasznát Lengyelország minden más friss uniós tagországnál jobban élvezte. Tehát abban érdekelt, hogy a közösen elkölthető pénz mennyisége növekedjék, miközben a „nagyok” – Nagy-Britanniával az élen – ennek pontosan az ellenkezőjét akarják. Vonatkozik ez elsősorban két területre: az agrártámogatásokra és az elmaradott régiók fejlesztésére, arra a kettőre, amiből a lengyelek, adottságaik folytán, a legtöbbet profitáltak. Tanúk erre a kelet-magyarországinál sokkal lecsúszottabb kelet-lengyelországi térségek, továbbá a lengyel agrárium, ahová 2004 óta annyi pénz folyt be (a lengyel statisztikák szerint 8 ezer milliárd forintnyi összeg), amennyi az összes lengyel gazda négy teljes évi jövedelme!
Tekintettel arra, hogy az új, 2014-től érvényes uniós költségvetés keretszámai már a lengyel elnökség idején is napirendre kerülnek, nem nehéz elképzelni a konfliktust a nettó befizetők és a támogatások haszonélvezői között. Borítékolom, hogy a lengyelek agresszívek lesznek, már csak azért is, mert közel 40 millióan lévén, a döntéshozatalból minimum akkora részt kérnek maguknak, mint a spanyolok. Egyébként hogy határozottak tudnak lenni, már bizonyították: „keresztbe feküdtek” azoknak az uniós indítványoknak, hogy a szén-dioxid-kibocsátást a 27 tagú szervezet 2020-ra ne 20, hanem 25 százalékkal csökkentse. Persze, hogy. A lengyel energiatermelés mind a mai napig óriási mértékben függ a széntől. Ez az önzés újabb dokumentuma.
Az már ízlés kérdése, hogy az „önzés” kategóriájába írjuk-e Lengyelország több mint intenzív érdeklődését keleti szomszédai, elsősorban – sőt mindenekelőtt – Ukrajna, valamint Belarusz iránt. Én az „egészséges önzést” tartanám jó kifejezésnek, tekintettel arra, hogy a lengyelek biztonsága vagy biztonságérzete szimmetrikusan növekedhet Ukrajna és az unió kapcsolatainak erősödésétől. Úgy látom, ennél fontosabb célkitűzése a lengyel külpolitikának nincsen, ergo a lengyel elnökség mindent meg fog tenni azért, hogy az unió és Ukrajna között társulási megállapodás és szabadkereskedelmi szerződés jöjjön létre. (Az ukránok NATO-tagsága, ami ugyancsak áhított cél, kívül esik ezen a kereten.)
Tudvalevő, hogy a keleti partnerségi csúcsértekezletet Budapestről Varsóba tolták át, elég bizarr körülmények között, de okkal. Az ok szerintem nem is annyira az Orbánnal szembeni ellenszenv volt, hanem az a kevesek által ismert tény, hogy az unió kebelében született „keleti partnerséget” (résztvevők: a három kaukázusi köztársaság, továbbá Moldova, Belarusz és Ukrajna) a svédekkel együtt a lengyelek találták ki. Úgy illik, hogy ők legyenek a házigazdák. E „partnerség” keretében – együttműködési szerződések fejében – a lengyelek kielégíthetik demokráciaterjesztő szenvedélyeiket, ám mivel a kaukázusiak kevésbé érdeklik őket, és Moldovában sikerült az ellenzéket egy táborba tömöríteniük, egyfelől Ukrajna „betagosítására”, másfelől a nemezisüknek tekintett belarusz diktatúra elszigetelésére fognak koncentrálni. Ami Ukrajnát illeti, eredményt kell felmutatniuk. Nekik elnökségük idején ez az ország olyan, mint nekünk Horvátország volt. A horvát uniós csatlakozási tárgyalásokat, mint tudott, a magyar elnökségnek sikerült lezárnia; a lengyeleknek egy sokkal szerényebb előrelépés is megfelelne. Ám minél előbb, annál jobb: Tusknak bizonyítania kell makulátlan nemzetközi tekintélyét, még mielőtt a lengyel polgárok (idén októberben) az urnák elé járulnak.
