Újfajta tőkefelhalmozás áldozatai vagyunk

Bármilyen áron teljesíteni kell Orbán Viktor nagy álmát, hogy a pénzügyi szféra legalább fele magyar kézbe kerüljön – más ésszerű magyarázat nemigen van a Fidesz demagóg bankellenes propagandájára és intézkedéseire. A kormányfő immár bankelnökké avanzsált jobb keze ezt nem is nagyon rejtette véka alá, amikor szokásos szereptévesztésével a nyolc legnagyobb magyarországi bank közül négy kivonulását jövendölte másfél éven belül. A nyolc nagy rendelkezik a teljes hitelállomány 70 százalékával, azaz Matolcsy víziója alapján a hitelek akár harmadát érheti változás a közeljövőben, ami aligha lehetséges zavarok nélkül – nem beszélve az ország iránti befektetői bizalomra gyakorolt hatásról.

Ez a jelek szerint nem szempont az MNB elnöke számára, aki néhány hónapos visszafogottság után ismét régi, unortodox önmagára talált, és szinte ontja a funkciójához nem illő, felelőtlen kijelentéseket. A nemzetközi gyakorlatban minden bizonnyal példa nélküli, hogy egy ország monetáris stabilitásáért felelős poszton lévő ember nem csupán tapsol ahhoz, hogy a legnagyobb bankok menekülni kényszerülnek, de még ötleteket is ad ennek ösztönzéséhez. Matolcsy ugyanis a jóslatát megfejelte azzal, hogy a devizahitelek ügyét visszamenőleges törvényhozással kellene rendezni, így átírni a hitelszerződéseket, és a bankokra hárítani ennek minden terhét. Tette ezt a Kúria jogegységi döntését követően, amely egyértelműen leszögezte, hogy a szerződések sem jogi, sem erkölcsi szabályokba nem ütköznek és érvényesek, csak egyes elemek, mint például az árfolyamrés és az egyoldalú módosítási lehetőség vetnek fel kételyeket.

Aggodalomra ad okot, hogy Matolcsy csupán magától nem mond marhaságokat, hanem a tapasztalatok szerint a kormányfő egyik szócsöve. Félő, hogy önbeteljesítő jóslatnak szánta a bankok kivonulását előrevetítő megjegyzését, azaz nem annyira az érintettek szándékát, hanem a Fidesz vágyait fogalmazta meg. A bankok azonnal cáfolták is az MNB-elnök szavait, ami persze nem azt jelenti, hogy tulajdonosaik annyira ragaszkodnak a számukra egyre ijesztőbb magyar piachoz, de a gyors, egy-másfél éven belüli távozás ki sem vihető hatalmas veszteségek és mindenkit érintő megrázkódtatások nélkül.

Orbánék célja egyértelműnek látszik: kiszorítani minél több külföldi bankot és a helyükre az érdekkörükhöz tartozó szereplőket állítani, és ezzel a maguk javára átrendezni a teljes pénzügyi piacot. Ennek első konkrét lépése volt a takarékszövetkezetek lenyúlása, arra hivatkozva, hogy a stabilitásuk megőrzéséhez szükség van az állami beavatkozásra. Nos, alighogy átvették a hatalmat, bekövetkezett az, amit sokan előre megjósoltak: meghirdették a privatizációt, tehát az állami fellépés tényleg a tulajdonosi átrendeződést szolgálta. Milyen más értelme lehetett annak, hogy előbb sok ezer magánember közös tulajdonát elveszik, majd az egészet újra magánosítják? Vajon kiknek az érdekében történt mindez? Hogy nem a takarékszövetkezetek és ügyfeleik érdekében, az nyilvánvaló.

Ha a Matolcsy-féle jóslat bejön, hasonlóra számíthatunk, csak más módszerekkel és jóval nagyobb méretben. Ha négy nagybank valóban kivonul, ki veszi át a helyüket és a portfóliójukat? Irreális az a felvetés, hogy majd jönnek a távol- és közép-keleti bankok, és óriási összegeket ruháznak be. Ennek pont annyi az esélye, mint annak az álomnak, hogy az unión kívüli kereskedelmi forgalmunk aránya öt év alatt megháromszorozódik. Arról nem is beszélve, hogy miért jobb nekünk, ha a német, osztrák, francia és olasz bankok helyébe mondjuk azeri, türkmén, kazah vagy kínai jön: bennük jobban bízhatunk?

Ezt természetesen Orbánék sem gondolják, ahogy azt sem hihetik komolyan, hogy az újak majd zokszó nélkül kiszolgálják a Fidesz érdekeit. A végső cél az, hogy csakúgy, mint a gazdaság minden fontos területén, a bankszférában is nagy befolyást szerezzenek a hozzájuk közel álló érdekcsoportok. A kétharmados kormányzás elmúlt három és fél évi tapasztalatai egy irányba mutatnak: Orbánéknak a politikai hatalom eszköz a gazdasági kulcspozíciók megszerzéséhez. Nem szeretnék kiszolgáltatni magukat a választók kénye-kedvének, hanem be akarják betonozni magukat mindenhová, ahova csak lehetséges. Újfajta eredeti tőkefelhalmozás szemtanúi és áldozatai vagyunk, amely csak a pénzügyi szféra jelentős részének a megszerzésével lehet teljes. A lényeg ez, minden más csak figyelemelterelés.