Új játékszabályok

Az ön neve is felvetődött a miniszterelnök-keresgélés során.

Csak mendemondákat hallottam, nem kerestek meg.

Vállalta volna?

A válság ellenszerét megtalálni a súlyos tüneteket mutató Magyarországon olyan összetett feladat, amelyre egymagában senki, még egy karizmatikus vezető sem képes. Hisz vagy a bankszektorhoz ért, vagy a gazdasághoz. Ezernyi nemzetközi vonatkozással is számolnia kell, világszerte ismeretséggel kell rendelkeznie a gazdasági szférában, s itthon is komoly támogatottsággal kell bírnia, hogy végrehajthassa programját.

Szóval kapásból nem mondott volna nemet. Most program van, rövid időn belül a sokadik, a neve: Bajnai-csomag.

Nemcsak Magyarországon kell kéthavonta újraírni a gazdasági programot. Egy éve az IMF és az összes patinás kutatóintézet is olyan előrejelzéseket készített, amelyek szerint alig lassul a gazdasági növekedés. Nyár végére jutottak a nulláig, novemberben mínusz 1-2, januárban mínusz 3-4 százalékot jeleztek. És nincs vége. Pedig az első amerikai bankok már 2007 augusztusában bedőltek, és világos volt: valami nagyon nem stimmel. Mégis másfél év kellett ahhoz, hogy a G20 tagjai a napokban megállapodást írjanak alá a pénzpiacok szabályozásáról.

A G20-on két koncepció csatázott egymással. Az USA és Nagy-Britannia gazdaságélénkítő programot szorgalmazott, a németek és a franciák főként az adóparadicsomokat reguláznák. Melyik a jó irány?

Egyszerre kell végrehajtani mindkettőt, hiszen nem zárják ki egymást. Az amerikai és az angol gazdaság erősen a nemzetközi tőkemozgásra épül, annak nagyfokú szabadságát szeretnék megőrizni, miközben erőteljes élénkítő programokat indítanak. Ezzel szemben a németek és a franciák a pénzügyi szabályozás fontosságát hangsúlyozzák.

A G20 mégis úgy döntött: feltőkésíti az IMF-et.

Elkerülhetetlen volt 250 milliárdról 750-re emelni az összeget. További 250 milliárd kell a kereskedelem fejlesztésére, és még 100 milliárd a legkevésbé fejlett országoknak. Az 1100 milliárd dollár annyi, mint a német GDP 40 százaléka.

Ki fizeti?

Főleg az óriási devizakészlettel rendelkező nemzetek: Japán, az Európai Unió, Oroszország és az arab országok. Valamint Kína, amelynek kétezermilliárd dollár a tartaléka. Pár éve a kínai és a brazil elnök legföljebb vacsoravendég volt a nagy gazdasági találkozókon, most egyenrangú félként vettek részt. Kimúlt a második világháború utáni erőviszonyokra épülő rendszer.

Miért?

Mert nem működik. Ez is oka a válságnak. A világ gazdasági és részben politikai központja tizenöt éve Ázsia felé tolódik. A pályán már nem lehet összevissza focizni, az új játékszabályokat pedig nemcsak az amerikai és a nyugat-európai érdekek diktálják.

Magyarország pár hónapja 25 milliárd dolláros IMF-hitelt kapott. Akkor ön is úgy vélte, ez elégséges mentőövnek. Most mégis új csomag szükségességéről hallani.

A pénztől Magyarország nem lett egy csapásra kedvezőbb befektetői célpont. Kizárólag arra szolgált, hogy a gazdaság megtarthassa finanszírozhatóságát.

Magyarán arra, hogy elkerülje az államcsődöt?

Mondjuk úgy: egy nagyon súlyos pénzügyi válságot. Hogy az összegből mennyit lehet kihozni, az a nemzetközi környezet, a magyar gazdaságpolitika, a költségvetés szerkezeti átalakításának és az uniós pénzek hatékony felhasználásának függvénye.

A Bajnai-csomag megszorításai mire lehetnek elegendők?

A koncepció iránya rendben van, de a következő években fel kell gyorsítani a szerkezetváltást, valamint orvosolni azokat a problémákat, amelyeket az utóbbi évtized hibás vagy elmulasztott intézkedései termeltek ki.

Már az is hiba, hogy a döntéseket halogatták, és amikor rászánták magukat, azt akarták elhitetni: nem fog fájni.

A Bokros-csomag után, 1997-re stabilizálódott a magyar gazdaság, megteremtődtek a hosszú távon fenntartható, 4-5 százalékos növekedés feltételei. Ebben a kényelmes helyzetben kellett volna elindítani néhány átfogó reformot. Mégsem történt semmi. A tavalyi demagóg népszavazáson pedig kiderült: a változtatásoknak nincs társadalmi elfogadottságuk. Most Bajnai azt mondta: fájni fog. Kétségtelenül sokkal jobban, mint az, amit az elutasított pár kis módosítás eredményezett volna.

Bajnai uniós forráson alapuló beruházásokkal élénkítené a gazdaságot, kiemelten támogatná a kis- és közepes vállalatokat, ami számításai szerint csupán az építőiparnak 1800 milliárd forintnyi megrendelést jelentene.

Ha van rá pénz, érdemes megvalósítani az amúgy is szükséges, előrehozott beruházásokat. Gond azzal van, ha csak azért adnak egy ágazatnak pénzt, hogy megtartsa a munkahelyeket. Mert abból általában nem lesz versenyképes tevékenység. Ha életképtelen vállalatok, szociális intézmények és a status quo fenntartására fordítjuk szűkös forrásainkat, abból nem kapunk pótlólagos növekedési energiát, s a rendszer összeroskad.

Van bármi, ami esélyt kínál Magyarországnak?

A magyar, a cseh és a lengyel valuta leértékelődése 20-25 százalékos árfolyam-versenyelőnyt teremtett számunkra minden eurózónás országgal szemben, minden piacon. Emellett az eurózóna országaiból származó import megdrágult, így visszaszerezhető a hazai piacok egy része. Nem élményfürdőket kell építeni, hanem exportorientált beruházások felé kell terelni a kis- és közepes vállalatokat.

A régióban csak Csehország külkereskedelmi mérlege pozitív.

A miénk is kiegyensúlyozott! 2007-ben egymilliárd, 2008-ban nyolcszázmillió eurós többletünk volt a „bezzeg”-Szlovákiával, és kétmilliárd euró fölötti Romániával szemben. Nem igaz, hogy a magyar gazdaság e tekintetben nem versenyképes.

Kemény megszorítás várható. Egyesek szerint Bajnai koncepciója azért hibás, mert a szegényektől elvett minden forint keresletcsökkentő.

Hogy elindulhassunk az új pályán, mozgósítható pénzre van szükség. Ez negatív növekedés esetében nem teremthető meg másként, mint a meglévő összeg újraelosztásával. Említettem már, de most megismétlem: a lényeg az, hogy a beszedett pénzt mire fordítják.

Meg az, mennyi az a beszedett pénz.

Kiegyensúlyozott költségvetés radikális kiadáscsökkentés mellett is csak akkor teremthető meg, ha a bevételi oldalon is sikerül rendet tenni. Nem adót kell emelni, hanem be kell vonni az adózási körbe a jövedelemmel rendelkezők azon rétegét, amely ma nem vagy nem arányosan fizet. A társadalmi szolidaritást minden vonatkozásban erősíteni kell – legyen szó adóelkerülőkről vagy a másik oldalon a szociális segélyre épülő, a munkaerő-piacot kerülő életvitelről. Elképesztő, hogy az aktív magyar népesség 43 százaléka „hivatalosan” nincs jelen a munkaerőpiacon. Abszurd a hatszázezer rokkantnyugdíjas. A válságból való kikerüléshez a legjobb gazdasági csomag is kevés. Társadalmi összefogás nélkül nincs esély. A 2002 óta tartó politikai „játszadozás” gazdasági és tudati költsége felbecsülhetetlen. Remélem, a válság segít abban, hogy a társadalom végre átlépjen fertőzött, megosztott tudatán, és rájöjjön: egybetartozunk.