Törököt fogtak
Ötven éve, 1961. október 31-én írt alá megállapodást a nyugatnémet és a török kormány arról, hogy olaszok, spanyolok és görögök után immár török „vendégmunkások” is dolgozhatnak a rohamosan fejlődő német gazdaságban. Senki nem gondolta, hogy többségük aztán ott is marad, s a mára már két és fél milliós török kisebbség nem csekély társadalmi feszültségek, szociális gondok okozója lesz. „Munkaerőt hívtunk, és emberek jöttek” – ítélt a Berlinben élő svájci író, Max Frisch. A vegyes érzelmekkel kísért évforduló hátterét HELTAI ANDRÁS vázolja fel.
A kezdeteknél még minden érdekelt elégedett volt. Adenauer kormánya támogatta, hogy az ipar így elégítse ki növekvő munkaerőigényét, már csak azért is, mert így vissza lehetett fogni a béreket. Az SPD és a szakszervezetek ellenállása mit sem ért, hiszen a munkaerőhiány a berlini fal megépülése után még égetőbbé vált. A szerződéssel jól jártak viszont a vendégmunkások és a török állam is: a tömegesen kirajzó, képzetlen munkaerő csökkentette a társadalmi feszültségeket.
S ezek az emberek több hasznot hajtottak, mint ha otthon dolgoztak volna, hiszen márkában utalták haza a pénzt, javítva a szegény anyaország pénzügyi mérlegét.
Eredetileg azt várták, hogy a „vendégmunkások” pár év után hazatérnek, de ezt – érthetően – csak viszonylag kevesen tették. Jóllehet már a hetvenes években csökkent a munkaerőigény, a német cégek nem szívesen váltak meg az immár betanított, hasznos törököktől. (Ami egyébként némileg félrevezető gyűjtőfogalom: török útlevéllel 47 nemzetiséghez tartozók érkeztek. Igen sok kurd például, de vannak köztük azeriek és krími tatárok, kazahok és ujgurok is.)
Jöttek a családok
Aki hazatért, azt tapasztalta: megtakarításai nem elegendőek ahhoz, hogy önálló egzisztenciát teremtsen. Így azután az emberek maradtak az otthoni helyzethez viszonyítva tisztes megélhetést biztosító Németországban – és kihozták a családot. Ma a németországi törökségnek több mint a fele a vendégmunkások után odaköltözött családtagokból áll, további 17 százalékuk pedig már ott is született.
Nem meglepő, hogy a merőben eltérő társadalmi és vallási kultúrából érkező százezrek és a befogadó ország lakóinak viszonya kezdettől nem volt éppen harmonikus. Kénytelen-kelletlen elismerték ugyan a munkáskezek gazdasági szükségességét, ám zavarónak bizonyult az igen alacsony iskolázottságú tömeg a maga nem keresztény hitével, szokatlan öltözetével, életvitelével. S mindaz, ami egy, a többségi társadalom peremén igen szerényen élő réteg velejárója: a nehezen kezelhető gyerekek az iskolákban, a bűnözés meg a többi.
A helyzet úgy alakult, hogy a nyolcvanas évek elején már törvénnyel is ösztönözték a külföldi munkások hazatelepülését. A törökök közül csak 120 ezren éltek a 10 ezer márkával is járó lehetőséggel, amely nem volt azért annyira előnyös. Kifizették nekik ugyanis az általuk befizetett nyugdíjjárulékot, de annak munkáltatói része az államnál maradt, miközben a hazatérőknek le kellett mondaniuk Németországban szerzett nyugdíjjogosultságukról. S ami még fontosabb: arról is, hogy valaha visszatérhessenek.
A nagy többség azonban maradt, bár még mindig nem érezte magát otthon. Méltán. A második-harmadik nemzedék tagjainak többsége (ellentétben az elsővel) tisztesen megtanult ugyan németül, tömeges társadalmi felemelkedésről azonban máig sincs szó.
A török családoknak csaknem a fele a szegénységi küszöb közelében él. A fiatalok harmada nem végzi el még az általános iskolát sem, kevesen érettségiznek, és az egyetemeken csak jó, ha 16 ezren tanulnak. A keresőképes korban lévő berlini törökök 42 százaléka van munka nélkül. Többek között amiatt, mert sokan funkcionális analfabéták, mindkét nyelven.
A multikulti halott
Kialakult ugyan egy helyi török középosztály, van benne kerek 60 ezer kisebb-nagyobb vállalkozó, vannak sikeres színészek, filmesek, és Mesut Özil személyében akad futballcsillag is. Ott vannak a német törökök a tartományi parlamentekben, egyesek a helyi kormányokban. A Bundestagban öt török származású képviselő ül, ketten a Zöldektől, egy szocdem, egy balpárti, egy pedig az FDP embere. A legismertebb Cem Özdemir, a Zöldek pártjának társelnöke. Egy török–cserkesz vendégmunkás fia, pedagógus, 1994-ben ő volt a kisebbség első embere a parlamentben. A baloldali pártok támogatták, hogy a törökök egyenlő bért, idővel pedig állampolgárságot kaphassanak – következésképpen azok túlnyomó többsége balra is szavaz.
Az állampolgárság, az asszimiláció kérdése máig hevesen vitatott. Amikor a nyolcvanas évekre világossá vált, hogy a törökök nagy többsége nem kíván hazatérni, sőt (főként a fiatalabbja) németnek tartja magát, levonták a tanulságot. Könnyítették az állampolgárság megszerzését, majd 2000 óta a Németországban született gyermek szülei állampolgárságától függetlenül – amennyiben azok egyike már legalább nyolc éve vagy régebben az országban él – német lehet. Ennek feltétele, hogy az illető büntetlen előéletű legyen, aki nem munkanélküli vagy segélyezett, és beszéli az ország nyelvét. A „bennszülöttnek” a nagykorúság elérésekor, de legkésőbb 23. életévében nyilatkoznia kell, lemond-e a török állampolgárságról. Ha nem – vagy ha nem nyilatkozik –, elveszíti a németet.
A liberális eljárás ellenére (vagy éppen azért) nem csillapodtak a törökellenes indulatok. A radikális szélsőjobb már korábban célba vette őket, gyújtogatások, gyilkosságok tartották rettegésben a kisebbséget. Talán ennél is nagyobb súly a latban, hogy a lakosság többsége osztja a törökellenes előítéleteket. Világossá vált ez tavaly, amikor megjelent Thilo Sarazzin könyve.
A szerző az SPD neves alakja, volt berlini szenátor, aki a nemzeti bank elnökségében dolgozott. Németország felszámolja magát című kötetében arról írt, hogy velejéig hibás a bevándorlási politika. Csak magasan képzett embereket lenne szabad beengedni, akik pedig ott vannak, és „az államból élnek, de elutasítják azt”, akik nem is akarnak beilleszkedni, „csak sok fejkendős kislányt csinálnak”, azokat keményen meg kell regulázni.
A könyv hatalmas botrányt kavart. A nemzeti bank elbocsátotta a szerzőt, az SPD először a kizárására készült, ám miután Sarazzin valamelyest visszakozott, végül maradhatott. Feltehetőleg azért, mert felmérések szerint a németek többsége lényegében osztja a botránykönyv írójának nézeteit.
A CDU kezdetben ugyancsak tiltakozott, ám utóbb azon vitatkozott: szabjanak-e ki az ország minden polgárára kötelező „németvezető kultúrát”. A kezdemény ugyan hamvába holt, de eljutottak odáig, hogy Angela Merkel kancellár kijelentse: Németországban a „multikulti” halott.
Mecsetek, imámok
Tulajdonképpen aligha. Több mint 7 millió külföldi él ma az országban, Berlin és más városok attól is olyan érdekesek, hogy már szinte Amerikát idézően színes, sokrétű a társadalmuk.
A szövetségi és a helyi kormányok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy az iskola és a szociális rendszer segítse a törökök felemelkedését. Az eredmény felemás lett. Németország-szerte állnak szép, új mecsetek (néhol iszlamista imámokkal), és nem mindig vonzó az a világ, ahol a megtelepedett „vendégek” laknak. Értelmiségijeik megkülönböztetésre panaszkodnak, vannak – nem is kevesen –, akik most mégis visszatelepülnek gazdaságilag jól fejlődő óhazájukba. Amelynek nyíltan nacionalista politikusai arra biztatják őket: tanulják meg a németet – de maradjanak törökök.
