TÁRLAT » Élő búcsú

Nem fért be a közönség a Kieselbach Galériába a Juhász Ferenc-emlékkiállítás megnyitóján. S nem egyszerűen az ünneplő tömeg mérete volt lenyűgöző, hanem az összetétele is: nemcsak művészeti életünk jelesei vonultak föl igen nagy számban, hanem a politikaközeli érdeklődők is jelentős mértékben képviseltették magukat. Ráadásul világnézeti és párthovatartozástól függetlenül jöttek el úgynevezett jobb- és baloldalról egyaránt. Máskor, máshol ilyesmi szót sem érdemelne: természetes volna, hogy az egyik legnagyobb magyar költő emlékére rendezett első igazán jelentős kiállításra mindenki kíváncsi, aki számít. De itt, a mai Magyarországon nemigen találhatnánk még egy olyan ügyet (ürügyet?), mely ilyen látványosan közel hozná egymáshoz az ellenoldali feleket. Nem kell mondanom, a magam részéről felhőtlenül örülök ennek, s egy olyan országban szeretnék élni, ahol mindez mindig magától értetődő és természetes lenne – de ma még nem az. Más kérdés, és ez is megérne majd egy mélyebb elemzést, hogy miért éppen a juhászi életmű, a juhászi pálya lett a találkozási pont, de most elégedjünk meg annyival, az lett. (Nem volt ez mindig így, tennénk hozzá rezignáltan.)

A Kieselbach Galéria a rá jellemző eleganciával oldotta meg ezúttal is a feladatot. Van gazdag képanyag, unikális szövegek, hang- és filmfelvételek tematikus bontásban (család, barátságok, Nobel-díj stb.), a design is különleges (hogyan lesz egyfajta kripta a dolgozószoba falaiból és hogyan lesz műemlék az egykori szerkesztőségből), és vannak festmények, grafikák, képzőművészeti alkotások, melyek a költőt ábrázolják (Csernus Tibor, Ferenczy Béni, Fehér László, Konok Tamás, Rátkay Endre és mások), és vannak egyéb összefüggések okán megjelenő képek, közöttük a gyermekkori barát, Hantai Simon ötven, itthon ismeretlen alkotása. S bár ez a barátság mindkettőjük pályáján meghatározó volt s végigkísérte őket egész életükön, Hantai ilyen súlyú szerepeltetése nem indokolt: szerencsésebb lett volna külön tárlaton mutatni be zseniális művészetét.

De, ahogy mondani szoktuk, ez legyen a legnagyobb bajunk.

Jolsvai András