Sötét kilátások: ez vár ránk a jövőben

A világ viszonylag gyorsan, egy éven belül túljutott a válság mélypontján, de beteljesedni látszik azok jóslata, akik szerint a felhalmozódott problémák megoldása egy évtizedig is eltarthat. A válságkezelés kolosszális pénzügyi forrásokat emésztett már eddig is fel, minden érintett ország fülig eladósodott, aminek a terhét sokáig nyögni fogjuk. Ráadásul elmaradt a sokak szerint szükséges tisztulási folyamat, azaz az állami beavatkozással enyhítették ugyan a recesszió mértékét, de olyan pénzintézeteket és cégeket is megmentettek, amelyeket nem kellett volna, és a hatalmas lufi jelentős része továbbra is bennmaradt a pénzügyi rendszerben. A kilábalást tovább nehezíti, hogy egész országok kerültek csődhelyzetbe, és megmentésük jórészt elnyeli az élénkítésre szánható forrásokat.

Mindez alapvetően meghatározza a világgazdasági kilátásokat az elkövetkező években. A fejlődési prognózisok évről évre romlanak, 2009-ben sokkal derűlátóbbak voltak, mint most, holott közben három év küszködésen már túl vagyunk. Mára bizonyos, hogy a mérsékelt pesszimistáknak lett igazuk, akik nem jósoltak újabb mély recessziós fordulatot, de elveszett évtizedről beszéltek, mondván: legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen magunk mögött tudhassuk a válságot. Ez nem jelenti azt, hogy a 2008 előtti fogyasztási és jóléti modell áll vissza, a megváltozott viszonyok és a makrogazdasági, demográfiai stb. trendek miatt kevésbé pazarló rendszerekre kell felkészülnünk.

Az egyes nagy régiók helyzete nem egyforma. A válság legkevésbé a feltörekvő országokat – Kína, India, Brazília stb. – érintette, náluk a recesszió elmaradt, emiatt a kilábalás motorjaként számítottak rájuk. A növekedés tempója azonban náluk is csökkent, ami a meghatározó fontosságú Kína esetében aggályos. A világ legnépesebb országa a tengi reformok után két évtizeden keresztül 10 százalék feletti átlagos éves bővülést produkált, ami egészen elképesztő. Az elmúlt években ez a száguldás lassult, az idén 6 százalék közelébe csökkent, ami komoly aggodalmakat keltett. Egyrészt jelentős belső strukturális aránytalanságok alakultak ki, amelyek a növekedést hátráltatják, másrészt a kínai pénzügyi szféra is a túlfújt lufi jeleit kezdte mutatni.

További probléma a társadalmi feszültségek kiéleződése, az egyre kiáltóbb ellentét a piaci viszonyokból hasznot húzó kisebbség és a lakosság túlnyomó többsége életszínvonala között. A népesség növekedése külön kihívás, csupán a munkaerőpiacon megjelenő fiatalok elhelyezkedéséhez 7-8 százalékos éves növekedés szükséges. Ketyeg továbbá a demográfiai bomba: a korábban szigorúan megkövetelt egy gyermekes családmodell miatt egyre több öreget kell egyre kevesebb dolgozónak eltartania, ami 10-15 éven belül óriási gondot fog jelenteni. Mindezekkel a bajokkal együtt szakértők szerint Kína a világgazdaság húzóereje, és az OECD szerint jövőre visszatérhet a 8 százalék feletti növekedési tempóra.

A másik meghatározó ország, az Egyesült Államok esetében szintén sok a kérdőjel. Bár az utóbbi időben némileg javulnak a gazdasági mutatói, és a becslések szerint középtávon két százalék feletti lehet a GDP növekedése, javul a foglalkoztatási helyzet is, aggodalmat kelt a gigantikus méretű államadósság kezelése és a költségvetési hiány csökkentésének a módja. Ez utóbbihoz elengedhetetlen a két nagy párt egyetértése, mivel az egyik a szenátusban, a másik a képviselőházban rendelkezik többséggel. Az új kormány hivatalba lépéséig, jövő januárig meg kell egyezniük a büdzsé stabilizálásának legalább a kereteiről, különben életbe lép az automatikus kiigazítás, amely drasztikus azonnali kiadáslefaragást jelent. Ezt az amerikai média költségvetési szakadékként emlegeti, részben mértéke, részben pedig fenyegető hatásai miatt: szakértők szerint a gazdaság egészét recesszióba ránthatja. Reményre ad okot viszont, hogy önző politikai céljaik ellenére egyik nagy pártnak sem érdeke az újabb sokk, és az eddigi tapasztalatok szerint valamiféle minimális kompromisszumra esély van az elkövetkező hetekben.

Ha az netán elmaradna, súlyosan érintené az európai válságkezelést is. A három nagy térség közül az EU van a legnagyobb bajban: az eurózóna megmentése mindent visz, főként a növekedési kilátásokat. Miközben euró százmilliárdokat öntenek a csőd szélén táncoló országokba, egymás után születnek a drasztikus megszorító programok, az eredmény nem látszik, sőt: a görögök és a spanyolok még messzebb vannak a megoldástól, mint korábban. A görög adósság felét már elengedték és 250 milliárd eurós támogatást már megszavaztak, a görög gazdaság azonban folytatja mélyrepülését. Újabb adósságelengedésre lesz szükség, és azzal, hogy most 30 évre tolták ki a támogatás törlesztésének a határidejét, gyakorlatilag beismerték, hogy a görögök sosem fogják visszafizetni a tartozásukat.

Mind több szakértő szerint jobb lenne hagyni csődbe jutni Athént és elengedni az eurózónából. Ezzel hatalmas források szabadulnának fel az egyre rosszabb helyzetben lévő spanyolok megsegítésére, ráadásul még ott vannak az olaszok is, mint a legnagyobb kockázati tényező. Ha azonban a görögöket elengedik, az egységes pénzügyi elszámolási rendszer miatt másokat is óriási veszteségek érnének: a németek például, és nem csupán a bankok, becslések szerint jóval több mint 1000 milliárd eurót buknának azonnal. Ez újabb recessziós spirált indítana el, annak minden következményével együtt. A helyzet tehát összetettebb, mint elsőre gondolnánk és sajnos egyelőre nyoma sem látszik a megnyugtató megoldásnak.

Az viszont nyilvánvaló, hogy az elhúzódó problémák miatt az eurózóna teljesítménye az idén és jövőre egyaránt némileg csökken, és ezt a többi tagállam sem tudja igazán ellensúlyozni. Elkerülhetetlenek az átfogó uniós reformok, a tűzoltó válságkezelés önmagában nem vezet sehova. A szorosabb integráció erősítése látszik az egyetlen útnak ahhoz, hogy az EU versenyképes maradhasson a többi világgazdasági erőcentrummal. Ehhez gyors és határozott döntések szükségesek, a széthúzó, önző érdekeken való túllépés. Ha ez sikerül, akkor is hosszú évek kellenek még ahhoz, hogy túljussunk a nehéz perióduson, ha viszont nem lesz szorosabb az együttműködés, a jövő többé nem Európáról szól.

Mint az egyik legkiszolgáltatottabb országnak, nekünk főleg alapvető érdekünk az egységesedés irányába ható reformok sikere. A mi kilátásaink az uniós országok nagy többségénél is rosszabbak: az OECD szerint még jövőre is csökkenünk és 2014-ben is csupán minimális növekedésre számíthatunk. Geopolitikai helyzetünk, gazdasági adottságaink és történelmünk révén egyaránt az uniós térséghez kötődünk, és esélyünk nem a nacionalista széthúzás, hanem a szorosabb összefogás és versenyképes alkalmazkodás. A Nyugat nem hanyatlik, hanem – mint már annyiszor – átalakul, nem távolodnunk kell, keleti szelekre hivatkozva, hanem részesei lennünk a megújulásnak. Ennek alternatívája a perifériára szorulás és leszakadás: aligha ez a vágyaink netovábbja.