Sikertelen csúcs után

Az európai egyesülési törekvések az elmúlt ötven évben egyik válságból a másikba bukdácsoltak. Mára pedig „bebuktak” Európa történetének legsikeresebb korszakába, amelyet több mint fél évszázada nem a háború, hanem a béke jellemez. Amikor a nemzetek közötti nézeteltérések megoldását nem a harcmezőn, hanem a tárgyalóasztalnál keresik. Közhely? Lehet, hogy annak hangzik. De kérem belenézni a szíriai háborúról szóló tudósításokba, amelyek naponta jelentik százak halálát. Vagy idézzük fel az éhező, csontig soványodott észak-koreai gyerekek fényképeit. Aztán gondoljunk a mieinkre. Még mindig közhelynek tűnik arra emlékeztetni, hogy ezzel szemben nálunk legalább béke van? És ez a béke a népek azon felismerésének köszönhető, hogy Európa jövőjét az „együtt”, és nem az „egymás ellen” jelenti. Az elv megvalósulásának pedig gyakorlati, szervezeti formája az Európai Unió volt – és reményeim szerint marad a jövőben is. Tehát szükség van rá. Ezért jogos az aggodalom, ha létét a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetve látjuk.

Sietve hozzáteszem: az unió a mostani eredménytelen csúcs után sincs létveszélyben. Nehéz helyzetben viszont igen. Illik rá Konrád Adenauer legendás mondása, hogy „A helyzet drámai, de nem reménytelen”. Az van, amit Angela Merkel válaszolt a konferenciáról kijövet a BBC tudósítójának, arra a kérdésre, hogy „most mi lesz?” „Az lesz, hogy hazamegyünk, kialusszuk magunkat, aztán egy vagy két hónap, esetleg fél év múlva megint találkozunk, és megegyezünk, mint eddig is mindig”!

Valóban. A nettó befizető és a részesedésükön felüli támogatást élvező országok között mindig is volt ellentét. Aztán megegyeztek. De azt gondolom, hogy a felzárkóztatási pénzek szétosztása mögött most van két új probléma, amelyek veszélyesebbek a közösség jövője szempontjából, mint az, ki mennyit kap a kohéziós alapból. Mindkettő olyan, amellyel az EU-nak eddig nem volt dolga. Első az egyik tagállam kilépési szándéka. Ez Nagy-Britannia. A másik, hogy a huszonhét közül egy megkérdőjelezi a közösség alapelvét, a demokratikus államrendet. Ezek mi vagyunk. Anglia kilépése, vagy bennmaradása a szigetország és a közösség problémája. De az, hogy mi a demokráciát, vagy a diktatúra valamelyik formáját választjuk, a mi ügyünk. Nemzetünk létkérdése.

Az angol kilépés, vagy bennmaradás ügyét Cameron miniszterelnök közvetve a konferencia homlokterébe állította. Ezzel zsarolt. Ő maga ugyan nem Európa-párti, de tartja magát a mindenkori angol kormányok belépés óta vallott felfogáshoz, amit Margaret Thatcher így fogalmazott meg: „Csak akkor akadályozhatjuk meg az EU Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes határozatait, ha tagok maradunk”. Cameron és kormánya is ezt vallja, ezért nem akar kilépni. De konzervatív pártja tagjainak 68 és az egész lakosság 54 százaléka azonnal kilépne. A miniszterelnök tehát nagy belpolitikai nyomás alatt áll. Megfigyelők szerint politikai karrierjének ugyan mindenhogy vége – ha a kilépést sürgetőkhöz csatlakozik azért, ha ellenük foglal állást azért –, ennek ellenére azt az amúgy tisztességes véleményt képviseli, hogy amíg lehet, helytáll. Ezzel a magatartással esetleg használhat országa pillanatnyi érdekeinek, de biztosan árt a közösség, Európa jövőjének. Ha a csúcskonferencián kezdettől fogva nem fenyeget vétóval arra az esetre, ha a másik huszonhat tagállam nem fogadja el feltételeit, valószínű, hogy a múlt héten megszületik a megegyezés és a probléma hét évre megoldódik. Az EU Tanács elnöke, Herman van Rompuy két közvetítő javaslata mutatja, hogy volt még lehetőség kompromisszumos megegyezésre. De Cameron mereven kitartott eredeti követelése mellett: a 2011-es szinten fagyasszák be a költségvetést, tehát csökkentsék a kiadásokat (kohéziós pénzek). Továbbá: faragják le a brüsszeli központ költségvetését, csökkentsék a munkatársak létszámát és a vezetők fizetését. Ezzel a szokásosnál is jobban megosztotta a huszonhét tagállamot. Maga ellen fordított a felzárkóztatási alap növelését követelő tizenhét országot és a brüsszeli bizottságot. De az angol miniszterelnök nem állította maga mögé valamennyi olyan országot sem, amely többet fizet be a közösbe, mint amennyit visszakap. Legtöbbjük – mindenekelőtt a közösség hat alapító tagja – komolyan veszi a római szerződés egyik legfontosabb előírását, a szolidaritást. Ez a szó viszont hiányzik a mindenkori angol kormányok szótárából.

Ami pedig Orbán Viktornak a demokráciához való viszonyát illeti: azt mondta, reméli, hogy a mostani társadalmi rendszert nem kell lecserélni. Tehát a demokráciát lecserélhető, alternatív megoldásnak tartja. Azt is mondta, hogy ő a nyolcvanas években nem a diktatúra, hanem a diktatúra fenntartói, megvalósítói ellen küzdött. Vagyis a diktatúra rendben van.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható)