Pofonok közt
Az Emberi és Polgári Jogok nyilatkozatát („Minden ember szabadnak és jogaiban egyenlőnek születik és marad...”) hajdan a kecskeméti tanodákban nem sikerült kihirdetni. Vagy ha igen, fütyültek rá. Amikor valaki nem tudott felelni a legendás P. tanár úr kollégiumi óráin, annak a következő leckéztetés járta: „No, vicsoríccs csak! Ződ a fogad, marha állat, legeeni vótál?”
Orbán nyelvmester igazán örülhetne: nem a „könnyű” angollal kezdtük, hanem az embert próbáló latinnal, a consecutio temporum, az ablativus absolutus, az accusativus cum infinitivo rejtelmeivel. Bonyolult szépsége mellett még az a tulajdonsága is megvolt a régi rómaiak nyelvének, hogy praktikusan sehol sem lehetett használni.
De hogy visszatérjünk a kályhához, a mindent meghatározó régi „rendszerváltáshoz”, az égszakadás, földindulás napjaihoz: polgármesterünk és a városparancsnok 1944 októberének végén elrendelte Kecskemét kényszerkiürítését. Korabeli helyi magyarázat szerint ugyanis a német hadsereg épp e helyt akarta kipróbálni az új csodafegyvert... De aztán valahogy erre mégsem került sor.
1944-ben sokan elmenekültek. 1945-ben a helybeli népbíróságon volt nyilas párttagok ítélkeztek más volt nyilas párttagok felett. Akadt, aki egyenesen azt állította, hogy az illegális kommunistákat ő a hungarista mozgalomban rejtette-bújtatta. (No, ezt az illetőt aztán a többiek lelkesen le is ültették.)
A túlélő polgári családok 1945 után egyre reménytelenebbül próbáltak ragaszkodni a régi nívóhoz. Újkori új cselédeik azonban nem tudtak „felnőni a feladathoz”. Így lett egyik, Zénó nevű iskolatársunkból „a nép ajkán” Zéróka fiatalúr, s a franciás Loranszból magyaros Lófranc. (Érthetően.)
Két erőszakos rendszer közt az iskolában változatlanul pofoztak bennünket. (Állítólag „minden ember szabadnak születik...”) Türelmetlen tanárunk – szerzetes létére – hajunknál fogva húzott felfelé, ha egy-egy latin szónál megakadtunk, s amikor már lábujjhegyre kényszerültünk, akkor ütött. Olykor ki a padból a padlóra. Testnevelő tanárunknak más filozófiája volt. „Nem ütöm meg az arcodat, mert az az Isten képe – mondta –, fordulj meg!” Aztán ököllel a vesénkre vágott. Így éltünk. Puffanások közt.
A piarista templomban hivatalból ministráltunk. Mindenki az oltár bal oldalán kezdte, másodszereposztásban. Én is. Aztán elért az a kitüntetés, hogy egy reggel – először és utoljára – átkerültem jobbra. Első ministránsnak. Ám nem találtam az oltár rejtekében a tálcát az áldozáshoz. Kutattam, kutattam, nem leltem. Hittanórán aztán én is le lettem marhaállatozva. De akadt, aki rosszabbul járt, mert még mise közben megkapta dörmögve: „Ne csilingelj itt, bazmeg, hol a borom.” (Sz. P. szíves közlése, személyes tapasztalata.)
Ortutay miniszter elállamosította fejünk fölül a „kegyes atyák” iskoláját, így 3. gimnázium után – vargabetűvel – az általános iskola 8. osztályába iratkozhattam be. De még ezen túl is ért meglepetés! 1949 júniusában, az összefoglalóra talpalván, láttam: a „Népünk vezetői” címet viselő fényképes plakát meg volt csonkítva. Csak utóbb tudtam meg, hogy Rajk László képe és neve tűnt el onnan. Reggel a pártbizottságról körbetelefonálták az iskolákat. Aztán az igazgatók vagy utasításukra a hivatalsegédek – ki zsilettel, ki bicskával – sebten kimetszették Rajkot a foltos tablóból. Maradt a helyén egy luk. (Még nem tudhattuk, hogy lesz néhányszor újratemetés is.)
Aztán az újonnan létrehozott Katona József Gimnáziumba iratkoztam be. Itt nem vertek bennünket, igaz, ki is nőttük a pofozható gyerekkort. A 23 fős osztályból hatan voltunk „értelmiségi származásúak” (tanár, orvos, jogász stb.). A 23 fős osztályból értelmiségi lett 17 (orvos, mérnök, tanár, kutató stb.). Ezen azért manapság érdemes elgondolkodni!
Érdekes osztály voltunk. Színes, sokféle.
B. László DISZ-funkcionáriusunk emlékezetes, freudi fordulatokban gazdag ünnepi beszédet mondott 1953. április 4-én. Az emelkedett pillanatnak megfelelően azzal kezdte, hogy a Vörös Hadsereg katonái kiverték. Majd e nyomon járva a fasiszta szóban ejtendő sziszegő mássalhangzókat felcserélte, s ezek után már a „betolakodók” helyett logikusan mondott „betologatókat”. De addigra már a röhögéstől vinnyogó, fetrengő kamasz fiúkkal volt tele a díszterem padlója. S oda az áhítat.
D. Miska kiskulákból érettségi előtt lett főiskolaképes „dolgozó paraszt” (állítólag némi fél disznók révén). Valami nem megerőltető szakon végzett, majd igazgató lett egy szocialista város szocialista iskolájában. A Dimitrovról elnevezett intézmény számára nagy utánjárással megszerezte a névadó szobrát. Ebből lett a baj. Ugyanis a proletárvezér éppen olyan bajuszt viselt, mint a Miska. (Vagy fordítva.) Ezért aztán ki is kezdték: volt képe felállíttatni a saját szobrát! De túl vagyunk ezen is, már nem érdemes vádolni-védeni: ő sem él.
Itt volt G. Jóska, „dr. Tarzan”. Szünetkor kézenállásban ment le az udvarra az emeletről. Másodikban került hozzánk, amikor kiürítették a déli határsávot. Csöndes, bikaerős sváb fiú volt, szertornász. Állatorvosként hamar elvitte a tanyai törköly és a vele járó májbaj.
Secikéről már írtam. Ő volt az osztály esze, abszolút tekintély, egyértelmű ember. Olyan volt, amilyenek mindannyian szerettünk volna lenni. Érettségi előtt összejött Fillér Évával (nomen est omen), aki a város közkedvelt, könnyed és kihívó szépsége volt. A melankolikus Bandi imádta. Úgy érezte, az ő dolga itt a megváltás. És milyen kellemes a díja! Így hát feleségül vette. Bandiból mérnök lett, Éva maradt, aki volt. Elváltak. A férfi magányosan, halkan és szerényen élt. Végül talált egy hozzá illő asszonyt. Az ő lakásában érte őket a szénmonoxid-mérgezés.
Sz. Ernő volt az első halottunk. Pattanásos arcú, szőke kamasz, Sz. tanár úrék egyetlen gyereke, orvostanhallgató Szegeden. Bölcsész szeretett volna lenni, de a papa nem a szerényen honorált pedagógussorsot szánta egyszülöttüknek, noha maga nem volt szegény ember: város végi szőlejében nem egy gyenge tanuló kapálhatta ki magának a kegyelemkettest. Ernőnk így hát ígéretesebb, bár nem kívánt pályára készült. Első egyetemi éve után, nyáron a kertjüket locsolta mezítláb állva a vízben, s az égnek fröcskölő vízsugár elérte a villanyvezetéket. Rohantak vele az alig pár száz méterre lévő kórházig, de már nem volt segítség. Hatan vittük a koporsót a vállunkon. 19 évesek voltunk.
Sz. Johny év közben jött. Hírnevét akkor alapozta meg, amikor kiderült, hogy otthonról eladta a család ágyneműjét, s a pénzből a nagymenő orvos jégpályán megismert lányának küldetett száz szál piros rózsát – decemberben. Johny igazi kalandor volt, mindig sok pénzre vágyott. Beült hát egy szép tavaszi napon a főtéren egy konflisba, és kikocsizott a tanyavilágba. Ott egyeseket azzal hitegetett, hogy ezt-azt el tud intézni. Felvette az előlegeket, és egy láda sört a kocsiba. Iszogatott. Virágos jókedvében a kiürült üvegekkel meg-megcélozta az elhaladó autókat. A másodikban rendőrök ültek. Johnyt becsukták, magántanulóként érettségizhetett. Ittasan jött, hisz a borforgalmi vállalatnál volt meós, azaz minőségellenőr. Megtalálta élete értelmét. De a vizsgán elbukott. A pótérettségire is mólésan érkezett („szakmai ártalom”), kihúzta a tételt, és leborulván az asztalra, elszundított. Ő volt az egyetlen, akinek nem sikerült érettségiznie. Viszont kialudta magát egy teljes bizottság előtt.
------------------------------
MÁRK, KÉREM!
FOTÓ javaslatok:
(SZERINTEM MINDEN FÉNYKÉPET FEKETE-FEHÉRBEN ADJUNK! A SOROZATBAN CSAK AZOK SZÍNESEK, HA EGYÁLTALÁN LESZNEK ILYENEK, AMELYEK MAIAK.)
Ajánlom a következőket:
FORRÁS: KECSKEMÉT ARCAI (fotó Tóth Sándor), a kötetet január 2-án Zolival küldöm.) EBBŐL:
CÍMKÉP: iskolám, az Újkollégium 76. Oldal
Más képek: Ebédidő 112. (KÉPALÁ: Háttérben a piarista gimnázium)
– Esetleg: 78. oldal (a főtér magasból).
LEHET MÉG:
MTI Korképek, 1945-47.
191. oldal . RÁKOSI ÉS RAJK
VAGY MÁS NYERŐ ÖTLET!
HA NEM VILÁGOS VALAMI, KÉREM, HÍVJON FEL!
B. I.
