Pénzosztás és szorozgatás

David Cameron brit miniszterelnök azzal ugrott neki a csúcsnak, hogy az unió költekezését a legjobb esetben befagyasztani, ennél rosszabban csökkenteni kell. Hollande francia elnök azzal, hogy növelni. És mi jött ki a 26 órás alkudozásból? Az, amit Angela Merkel eleve akart: a büdzsé ne haladja meg azt a bizonyos GDP-arányos egy százalékot. Ebben ő – fölrúgva a német–francia tengely mindmáig közös gondolkodását – Cameron pártjára állt, minden bizonnyal azért, mert nem óhajtott politikai öngyilkosságot elkövetni: a választások előtt újabb terheket rakni a német adófizetők vállára. (Akiknek már úgyis tele a hócipőjük a régi uniós viccel: „A franciákat az agrártámogatás, a briteket a Mrs. Thatcher által kiharcolt költségvetési visszatérítés érdekli csak, és a számlát mindig Németország állja.”)

Cameron és Merkel alkalmi szövetsége egyébként remekül jött az euroszkeptikusok vezéralakjaként elkönyvelt brit miniszterelnöknek. Két okból is. Egyrészt – dacára annak, hogy nemrég meglengette az Egyesült Királyság kilépésének lehetőségét az unióból – nem szigetelődött el, sőt. Másrészt odahaza a lehető legszemérmetlenebb módon dicsekedhetett azzal, hogy kétszeresen is megvédte a nemzeti érdekeket; azt és semmi mást. Hogy az unió maga miként jött ki ebből a „buliból”, arra már egy szót sem pazarolt. A közösségi érzés a brit konzervatívokban Thatcherné óta csak nem tud erősödni. London képtelen másra figyelni, mint arra, hogy a „közösségi hitelkártya költési limitje” túl magas. (Mások viszont a brit „bónuszt”, a visszatérítést gondolják ilyennek. François Hollande nem titkolt fenyegető éllel mondta: ha Cameron át akarja írni a maastrichti meg a lisszaboni szerződést, hát rajta, de gondoljon arra is, hogy az újban talán már nem is fog szerepelni a szent tehénnek tekintett visszatérítés.)

Minthogy eleve az történt, amit „szegény Angela” akart, Van Rompuynek, az Európai Tanács egyre jobban bizonyító belga elnökének nem volt más dolga, mint hogy az új limiten (960 milliárd) belül ide-oda tologasson egy-két milliárdot, s ezzel mind a huszonhét tagországnak befogja a száját. Ügyesen csinálta. Mintha megérezte volna, hogy az ő számait a csúcsértekezlet levonultával mindenki a maga kedve szerint forgathatja. S valóban. Orbán Viktor ölébe is hullott némi pluszpénz, de ez egyáltalán nem az általa említett hősies küzdelemnek volt köszönhető, hanem annak, hogy Van Rompuy a tárgyalások zárószakaszában odalépett hozzá, és megajánlott 1,4 milliárd euró pótlólagos támogatást a legszegényebbek kategóriájába tartozó hat magyar régiónak. Erre még visszatérünk.

Természetesen manapság mindenki a „valódi” nyerteseket és a „valódi” veszteseket keresi. Mi a varsói Gazeta Wyborcza sorvezetőjét használva az alábbiakat tudjuk közölni olvasóinkkal:

1. Angela Merkel, akiből Cameronnal ellentétben nem veszett ki a szolidaritás érzete, „lelőtte” ugyan az Európai Bizottság eredeti javaslatát, amely drasztikus költségvetés-csökkentést irányzott volna elő (benne egyébként a magyar támogatások jelentős megvágásával!), de „lelőtte” Cameron ötletét is, hogy a keretösszeg legyen valahol 900 milliárd körül. Nehéz azt mondani, hogy rosszul jött ki odahaza a játékból.

2. A költségvetés megvágását Cameron odahaza jól adta el. Azt is, hogy nem engedett hozzányúlni a brit visszatérítéshez, s eközben sikerült összeboltolnia a német kancellárral.

3. A franciák ismét likvidáltatni akarták a brit visszatérítést, de megint eredménytelenül. (Harminc éve kísérleteznek vele.) Minthogy azonban a mindenkori francia elnökök vigyázó szeme választási okokból szüntelenül az agrártámogatásokon van – s ebből a tortából megint ők veszik ki a legnagyobb szeletet –, François Hollande-nak az „ösztönző költségvetés” elfogadásával kapcsolatos kudarcát sikerült némileg megédesítenie az agrártámogatások minimális növelésével.

4. A 2007–2013-as költségvetéshez képest a kohéziós alapokból több pénzhez jutott Lengyelország, Szlovákia és Románia. Lengyelország azonban külön eset. Az unió díjazta, hogy a válság kellős közepén egyedül a lengyelek tudtak gyarapodni, és ilyenformán hatalmas összeget (csaknem 106 milliárd eurót) szavazott meg a Tusk-kormánynak. Nagyságrenddel többet, mint bárki másnak, kivált, ami a felzárkózási forrásokat illeti. Tusk majdnem könnyezett, amikor sajtóértekezletén bejelentette ezt a valóban példátlan sikert.

5. A nagy bajban levő Spanyolország annyit könyvelhet el, hogy nem érte szégyen: a nettó haszonélvezők kategóriájából nem sorolták át a nettó befizetők közé. A másik, ugyancsak szenvedő déli óriás, Olaszország – fogalmazzunk így – a pénzénél maradt.

6. Hollandia, Dánia és Ausztria – három gazdag, nettó befizető, akik többet adnak be a közösbe, mint amennyit onnan kivehetnek – Brüsszelben mind a nekik járó visszatérítésekre, mind a befizetésekre nézve jobb pozíciót alkudtak ki, mint amit Van Rompuy 2012 őszén felkínált nekik. „Sikerecske.” Egyébiránt nemzeti költségvetésük szempontjából jelentéktelen.

7. Szó szerinti idézet következik Magyarországról és Csehországról: „Orbán Viktor és Petr Nečas miniszterelnökök jelentősen kisebb részt kaptak a kohéziós támogatásokból, mint amennyit akartak.”

Nem tudom, mit gondoljak erről. Orbán azt nyilatkozta a Vasárnapi újság mikrofonja előtt, hogy „nagyon sok pénzt kerestünk (Brüsszelben) Magyarországnak”. Elmesélte, hogy 2007–2013-ban fejenként 660 ezer forintnyi uniós támogatás érkezett Magyarországra, 2014-től 2020-ig pedig 712 ezer fog, és ennél jobb eredményt csak Litvánia képes felmutatni. Tehát: ezüstérmesek vagyunk, bár a kérdés európai irodalmában ilyen viszonyszámoknak a nyomát nem láttam. Ehhez képest Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselő közölte: a korábbihoz képest elvesztettünk 4,6 milliárd eurót, azaz 1400 milliárd forintot! 2007–13-ban 25 milliárd jut/jutott nekünk a most megszavazott 20,4 milliárdhoz képest. Amit a publikus számok után nehéz vitatni.

Viszont a 27 tagország sorában a teljes támogatást nézve a tizedikek vagyunk, ami nem tűnik rossznak. Az is igaz, hogy ősszel még úgy festett, alig kapunk többet 18 milliárdnál. De miről is beszélek? Hosszú interjújában Orbán Viktor egyszer sem említett euróösszeget. Csak forintot, ami gyanús. Hiába kérdeztem szakembereket, senki nem tudott válaszolni arra, hogyan, milyen szorzással, milyen árfolyamon jött ki neki a 660 ezer, pláne a 712 ezer, amikor halovány sejtelmünk sincs (nem is lehet) arról, hogy a forint árfolyama meg az infláció 2020-ig hogyan alakul. Mai árfolyamon számolt? Na ne... Egy biztos: államférfi így nem trükközik. Méltatlan ilyen fokon hülyére venni az embereket, és hazudni, ahogy „a csövön kifér”.