Ötödével lehetne olcsóbb a földgáz – mégsem az

E hét elejére tizenegy éves mélypontra zuhant a kőolaj ára mind Európában, mind pedig a tengerentúlon: a 35 dollár körüli hordónkénti (170 liter) érték alig negyede a néhány évvel ezelőtti csúcsnak, és mintegy fele az elmúlt évtized átlagának. Az olaj tipikusan az a termék, amelynél az előállítási költségek nemigen számítanak, a kereslet-kínálati viszonyok a meghatározók, ami a hatalmas árkilengésekből is látszik. Van, ahol néhány dollárba kerül csupán a kitermelés – például a közel- és közép-keleti országokban –, máshol viszont, elsősorban Oroszország északi olajmezőin, a 20 dollárt is meghaladja.

Ebből logikusan következik, hogy az alacsony ár nem egyformán érinti az exportálókat, bár mindenhol anyagi veszteséget okoz. A legrosszabbul azok járnak, ahol magasak a kitermelési költségek, a bevételekben nagy az olajipar aránya, a költségvetési tartalékok pedig alacsonyak. Mindhárom tényező jellemző például Kazahsztánban, ahol súlyos pénzügyi válság alakult ki az áresés nyomán, de hasonló a helyzet Azerbajdzsánban is, mindkét országban megrendült a helyi valuta helyzete.

Minket sokkal közelebbről érint, hogy a legnagyobb veszteségeket Oroszország szenvedi el: minden egydollárnyi árcsökkenés 2,5 milliárd dolláros kiesést jelent számukra, ezt további félmilliárddal fejeli meg az olajhoz igazodó gázár miatti veszteség. A jelenlegi ár tartóssá válása jövőre éves szinten mintegy 55 milliárd dolláros veszteséget jelent az idei évhez képest, ami a GDP 5-6 százaléka. Az alacsony ár már ebben az évben is recessziót hozott Oroszországban, ez a prognózisok alapján jövőre mélyülhet.

Mondhatjuk, hogy ez legyen az ő bajuk, de a kérdés ennél bonyolultabb. Moszkva részesedése az uniós olajfogyasztásban nem túl nagy, a gázfelhasználásban viszont annál jelentősebb: a földgáz nagyjából harmada onnan jön. Az arány a volt szocialista országoknál ennek több mint duplája, azaz stratégiailag meghatározó mértékű. A szállítási szerződések szerinti árképzés az olajár alakulását követi 6-9 hónapos csúszással, azaz már most is feleannyit fizetünk ezer köbméterért, mint két éve, jövőre pedig még olcsóbban kaphatjuk a gázt.

Ennek rövid és középtávon nagyon örülhetünk, a Gazprom veszteségei viszont kihatnak a hosszabb távú fejlesztésekre. Úgy tűnik, az Ukrajnát elkerülő alternatív vezetékek építése zsákutcába jutott: a Déli Áramlatot eredeti verziójában megfúrta Brüsszel, mostanra pedig már a módosított elképzelések sem reálisak. Az orosz–török viszony miatt a törökországi tranzit semmilyen verzióban sem tűnik kivihetőnek, a Fekete-tenger alatti útvonal pedig a költségek miatt kérdőjeleződik meg, jelenleg sem az azerieknek, sem az oroszoknak nem éri meg.

Mifelénk tehát aligha jön új vezeték belátható időn belül, marad az ukrán irány, ami egyelőre nem jelent gondot. Kijev ugyan leállította az orosz gáz importját és nem fizeti ki Moszkva követeléseit, ez azonban a tranzitot egyelőre nem érinti. Ukrajna a kiesést az EU felől pótolja, kérdés, hogy ezt meddig tudja megtenni, mivel csődbe jutott, azaz nem fizetőlépes. A gázigényének minimális biztosítása nem gazdasági, hanem geopolitikai jelentőségű, ezzel együtt nem lehet a végtelenségig lényegében ingyen ellátni őket.

A Gazprom pénzhiánya az északi útvonalra is hatással van. Elvileg megállapodás van az Északi Áramlat bővítéséről, amiben főként a németek érdekeltek, de a konkretizálás alig halad. Akadály az az uniós elv, amely a Déli Áramlatot is kilőtte, azaz annak kizárása, hogy ugyanaz birtokolja a gázvezetéket, aki a földgázt is szállítja. Márpedig jelenlegi anyagi helyzetében a Gazprom aligha fog hatalmas összegeket beruházni egy olyan projektbe, amely nem biztosít számára megfelelő előjogokat. Az Északi Áramlat II. tehát egyelőre tervszinten van, és a viták rendeződéséig a mostani árszintek mellett vélhetően azon is marad.

Az alacsony energiaárak tehát kedveznek az inflációnak és ösztönzően hathatnak a gazdaságra, de az energetikai fejlesztéseket számos területen visszafogják. Ha ez a trend tartós marad, az lassíthatja a hagyományos fűtőanyagok kiaknázásának új technológiáit: a palaolaj és gáz kitermelése például igen drága, és csak viszonylag magas energiaárak mellett éri meg. Némileg hasonló a helyzet a megújuló források fejlesztésével is, amelyek komoly beruházást igényelnek, és az árszint nagyban befolyásolja a megtérülésüket.

Hosszú távon azonban az alapvető trendek várhatóan nem változnak jelentősen az energetikában. Jelenleg nagyok a tartalékok kőolajból és a kereslet is némileg csökken, ami mögött a válság utóhatásain túl főként a források szerkezetének változása, a kínai helyzet, a megnövekedett amerikai kitermelés áll. A kereslet-kínálati viszonyok viszont hosszabb távon törvényszerűen változnak, azaz a jelenlegi ár növekedni fog. A szakértői elemzések ezzel együtt az elkövetkező évekre a korábbi éveknél alacsonyabb árszintet jósolnak, ami erősítheti a már említett hatásokat.

Mit érzékelünk mi, a lakosság mindebből? Nálunk csak az üzemanyagoknál látunk ármozgást, az energiaárak jó ideje nem mozdulnak. Ennek oka az állami kontroll: a kierőszakolt rezsicsökkentés és annak nyomán a lakossági ellátás fokozatos államosítása a piaci viszonyok alakulását figyelmen kívül hagyó árképzést eredményezett. Orbánék csodafegyvere, a gáz- és áramár összesen 20 százalékos csökkentése a jelenlegi importárak kétszeresénél történt.

Ma már – a hálózati költségeket is figyelembe véve – újabb 20 százalékos árcsökkenésre lenne lehetőség, de a kormány nem hajlandó lépni. A különbözet adta százmilliárdos nagyságrendű nyereséget részben az MVM-nél halmozza fel, részben pedig olyan – hozzá közel álló tulajdonosi hátterű – közvetítő cégeknek játssza át, mint a MET. És mi csak nézünk, mint a moziban.