Orbánnak mennie kell

- Nemcsak a naptárunk új, de a feljegyezhető politikai események is egészen mások, mint akár csak fél éve. Az Alkotmánybíróság elmeszelte a választási regisztrációt, a kormány meghátrált. Ennek van-e a választási eljáráson túlmutató következménye?
– A regisztráció körüli huzavona igazi jelentősége, hogy hozzájárulhat a Fideszen belüli erőviszonyok átrendeződéséhez. Most arra láttunk példát, hogy nem csupán Orbán Viktor akarata érvényesülhet. Adott egy fideszes Alkotmánybíróság, egy fideszes köztársasági elnök, egy fideszes házelnök, és persze van egy fideszes miniszterelnök. Ha a kormány és a parlament most is úgy reagált volna, mint eddig – mindenki mehet a sóhivatalba, mi akkor is megcsináljuk, amit elhatároztunk –, akkor a kormánypárti erők közül kettő vonult volna fel a másik két fideszes intézmény ellen. Másképpen történt, de a hogyanról csak találgatni tudunk. Karácsony és újév között Áder és Stumpf alighanem meggyőzte Kövér Lászlót: ez az ügy nem éri meg az iszapbirkózást, Viktor pedig felfogta az új év első napjaiban, hogy ebben a kérdésben egyedül maradt. Kövér lehetett a mérleg nyelve. Megértethette Orbánnal, hogy ezerszer jobb elfelejteni az egészet. Majd valahogyan nem beszélünk róla, vagy azt mondjuk, hogy meghallgattuk a választói akaratot, tiszteletben tartottuk a jogállamiság korlátait – ezeregy módon lehet mellébeszélni. Még talán nyereséggel is ki lehet jönni belőle.
– Én ezt mindenképpen presztízsveszteségnek látom.
– Persze, egy balliberális újságíró csak ilyen kategóriákban tud gondolkodni. Nem képes belátni, hogy azon a táboron belül, ahol a regisztráció ügye már eddig is rosszkedvet szült, sokak számára megváltás lehetett, ami történt. Az áldóját, a fiúk már megint milyen jót léptek! Lezárták ezt a kínos ügyet.
– Tehát egy mindig pont középen álló elemző szerint a meghátrálás akár erősítheti is a Fideszt.
– Elemzőként az ember tudomásul veszi: adott egy osztott politikai tér. Vannak baloldaliak, akik mindig is gyűlölték a Fideszt, sohasem vártak tőle semmi jót. Van egy társadalmi többség, amely nem tartozik se ide, se oda, mindig arra fordul, amerre vélt vagy valós érdekei vezetik. És van egy jobboldal, amely eddig mindig tapsolt, bármit tett is a Fidesz. A regisztráció ügyében azonban történt valami új. A párt házi kutatóintézetének a Heti Válaszban közölt elemzése is megmutatta: a Fidesz szavazóbázisában is többségben voltak, akiknek nem tetszett a regisztráció. És már sok minden más sem. Ne feledjük: sok kitűnő ember volt a Fidesz mellett 2010-ben a jobboldali értelmiség köreiből, köztük egyetemi oktatók, művészek, közgazdászok. Ők 2012-ben hatalmas pofonokat kaptak. Ilyen volt a Schmitt-ügy, amellyel sikerült az orvostársadalmat és a tudományos minősítés egész rendszerét megalázni. Jöttek a képtelen színházi ügyek, köztük az Új Színházé: feldühítették a művészvilágot. Hogy tényleg senki se maradjon ki, azt Fekete György intézte el. Mindezt megtetézték a felsőoktatással szembeni könyörtelenséggel, az őrületes forráskivonással. A jobboldali értelmiség jelentős csoportjainak is már tele a hócipője. A párt vezetésének normálisabbja felfogta, hogy a regisztráció ügye volt a határ, amelyen túl nem érdemes feszíteni a húrt, mert a sajátjaikkal kerülnek szembe. Az tehát a fontos újdonság, hogy fordult a kocka a belső küzdelemben, ahol eddig megkérdőjelezhetetlenül Orbán volt a domináns fél. Bármilyen őrültséget képviselt, azt – lehet, hogy grimaszolva, lehet, hogy kelletlenül, de – elfogadták. Most eljött a pillanat, amikor már nem.
– Ez milyen további belső mozgásokat indíthat el?
– Nem tudom. Lehet, hogy Orbán revánsot vesz egy másik körben. Lehet, hogy a mostani sikeren felbuzdulva visszanyomják őt oda, ahová való, a végrehajtó hatalomba. Azt mondják neki: Viktor, tessék kormányozni, és a nagypolitikát eztán hagyjad ránk. Ezt majd a következő hónapok mutatják meg. Mindenesetre most a Fideszen belül megálljt parancsoltak annak, aminek megálljt parancsolhattak volna már 2010 júniusában is, mert láthatták volna, hová visz a fülkeforradalmi út. De nem látták, nem is akarták látni. Most azonban már félnek a választásoktól, és olyan tényezőkre is figyelnek, amelyeket eddig magasról lesajnáltak.
– Az nem számít, hogy a bizonytalanokra mindez hogyan hat?
– Számít, de ezt is csak később lehet majd megmondani. Nem láthatjuk előre, hogy Orbán megtalálja-e a húzást, amivel semlegesítheti a mostani meghátrálást. Nagyon is lehetséges, hogy előjön valami új, sikeres trükkel. Biztosan csak egyet lehet tudni: Viktor mindig elmegy addig, amíg nem ütközik jelentős ellenállásba. Amikor nekiment a falnak, akkor visszatolat, kanyarodik, és megy tovább ezerrel. Hányszor láttuk már, hogy győzelmet kovácsolt a vereségeiből. Ha hagyják neki.
– A felsőoktatás ügyéből például nehéz lesz. Egyetért-e azokkal, akik szerint minimum szakaszhatár, hogy olyan diáktüntetések voltak, amelyek meghátrálásra kényszerítették a kormányt?
– Igen. A Fidesz-vezetők a legkevésbé várt helyről kaptak hatalmas pofont, a saját gyerekeiktől, legalábbis az ő korosztályuktól. Gondoljon csak bele! Ádernek, Stumpfnak, Orbánnak és sok más kollégiumi társuknak a gyerekei most járnak egyetemre. Ráadásul erről a korosztályról az a fáma járta, hogy erősen jobbosok.
– Jobbosok, vagy közönyösek a politika iránt. Esetleg egyszerre a kettő.
– A legkevésbé arra lehetett tehát számítani, hogy éppen tőlük indul a lázadás szelleme. Ez az első, ami nagyon figyelemreméltó. A második, hogy mennyire nem tudták őket átverni a szokásos hadovával. Jött a megszokott kormányzati hülyítés: ha az ember éjfélkor, holdtöltekor a bal válla fölött átköp, akkor így meg úgy. Erre a diákok röviden azt felelték: nem.
– Hát igen, de az is húzós is volt, hogy a kormány négy nap alatt öt felsőoktatási koncepciót hirdetett meg.
– Miért? Mert a diákok az egyiket a másik után leplezték le. Erre jött a cirkuszi trükk: van másik! A harmadik nagy pofon az a válasz volt, amelyet Kövér László nyegleségére adtak, amikor a házelnök arról beszélt: nem is érti az egyetemistákat, hogy miért tüntetnek. Hiszen őket nem is érinti az intézkedés. Mintha egy egész korosztály kérdezett volna vissza: ja, a házelnök úrnak ez kell?! Másnap már utcán voltak a gimnazisták. Meglepetésében a média is szokatlan aprólékossággal adott hírt az eseményekről. Az ötödik tényező pedig a mozgósítás technológiája volt. Itt az elektronikus rendszerek léptek működésbe: a Facebook, a Twitter és azok a virtuális hálózatok, amelyeknek a mi korosztályunk jószerével még a nevét sem nagyon tudja. Szerintem joggal gondolhatjuk, hogy a diákokat előbb-utóbb az elégedetlen szülők is követni fogják. Akik most jöttek rá: lám, mégsem olyan sebezhetetlen ez a hatalom. Mégsem kell lenyelni tőlük bármilyen diktátumot.
– Megkezdődött az egyeztetés a demokratikus ellenzék egyes pártjai és mozgalmai között. Igaz, egyesek el sem mentek, mások meg egyelőre nem hajlandók azokról a témákról egyeztetni, amelyeket megint mások egyre erőltetnek. Szóval, egyelőre talán több a víz alatti rugdosás, mint a konszenzuskeresés. Félig tele a pohár, vagy félig üres?
– Úgy vélem, inkább még félig üres. Időben nagyjából akkor fogok előadást tartani Bokros Lajos rendezvényén, amikor ez az interjú megjelenik. Szerintem Bokrosék is elférnek ezen a palettán, és ki tudja még, ki mindenki. Úgy látom, hogy az ellenzéki oldal felvonulása még épp csak megkezdődött. Manapság ott járunk, mint ’89 márciusában. Ez az EKA-fázis, amikor az Ellenzéki Kerekasztal egyesítette az erőit, hogy keményebben léphessen fel az állampárttal szemben. Akkor sem szerették különösebben egymást a résztvevők a Fidesztől az SZDSZ-ig, a kisgazdáktól a szocdemekig és az MDF-ig. Ám a nyolc részt vevő párt minden egymás közötti vitát el tudott halasztani. Tudták, hogy közös a céljuk: az MSZMP legyőzése. Persze hogy nagyon távol állt egymástól Antall József és Magyar Bálint, vagy Kis János és Torgyán József. Mégis képesek voltak arra, hogy a nagy közös feladatukra koncentráljanak. Ez olyan erős magyar közjogi és politikai hagyomány, amelyet nem szabadna elfelejteni.
– Most mintha túl hamar elkezdődött volna a helyezkedés, a presztízsharc.
– Nem örülök annak a rohadt nagy sietségnek, ahogy az MSZP előírta, hogy egy hét alatt végezni kell az alkotmányos renddel, aztán a következő héten a gazdasággal, majd a munkahelyteremtéssel, és a szigorú menetrend szerint 2013 őszén a közös jelöltállításban kell kulminálnia a folyamatnak. Miért van erre szükség? Hiszen az MSZP úgyis a legerősebb párt, az összefogás semmiképpen sem működik nélküle.
– Minden csárdában versengenek egymással a dudásjelöltek.
– Igen, de még január első felében járunk. Hová sietünk? A közös jelöltek állítása ráér november–decemberig. Tárgyalniuk csak olyan embereknek érdemes, akik hajlandóak figyelembe venni mások szempontjait. Abból nem lesz semmi, ha valaki csak azért tárgyal, mert úgy gondolja, a másik elősegítheti az ő érvényesülését.
– Lehetnek-e a tárgyalók olyan ügyetlenek, hogy miattuk maradjon a hatalomban Orbán Viktor 2014-ben?
– Nagyon is, ha nincs bennük elég kitartás, türelem. Szerintem nem is kellene mindent terítékre venni, csak néhány dologról kell előre, aprólékosan megállapodni, amire nyár végéig bőven van idő: érdemes tárgyalniuk az új alkotmányos keretekről, a gazdaságpolitikáról, a munkahelyteremtésről és talán még az egészségügyi finanszírozás rendszerének átalakításáról. Viszont a személyi kérdéseket egészen a választásig nem szabadna forszírozni. Ez a túl korán megkezdett huzakodás máris politikai giccsé vált, ami sokat árt az ügynek. Az a nagy baj, hogy a 2002 óta eltelt idő leszoktatta a magyar politika szereplőit a civilizált magatartásról, az érdemi párbeszédről. Mindenki csak hisztérikusan, végletekben tud fogalmazni, teljesen mindegy, hogy ellenzékben van-e, vagy kormányon. Mindenki beállt a nagyhangú dupla vagy semmi játékba, és akkor is diktálni akar, amikor semmilyen lapja sincs.
– Téved-e, aki azt gondolja: már az idén kiderül, hogy Orbán Viktor maradhat-e a helyén?
– Sőt, a fideszes szekértáboron túl már egyértelmű, hogy Orbánnak mennie kell. Az a nagy kérdés, hogy a jobboldalon belül ez a felismerés mikor és mennyire erősödik meg. Lehet, a Fidesz erős emberei azt gondolják majd, hogy a 2014-es választást még a Viktorral kell végigvinni, de lelkük mélyén tudják, hogy az bukás lesz. Akkor pedig már az lesz a problémájuk, hogy a bukás utáni időkre kiket kell, kiket lehet még átmenteni. Ki kapja meg az esélyt, hogy meneküljön az utolsó év darálójából.
– Tehát valójában nem az ellenzéken, hanem a jobboldalon múlik a vezénylő tábornok sorsa?
– Igen, még az van hátra, hogy a fideszes tábor is belássa, amit rajtuk kívül már mindenki tud: Orbán Viktor ideje lejárt. Eljátszotta az elmúlt fél évszázad legnagyobb történelmi esélyét, a kétharmadot, amellyel igazi csodákat lehetett volna tenni. Ráadásul teljesen fölöslegesen, privát hatalmának stabilizálására herdálta el, ahelyett hogy az igazán szükséges közpolitikai reformokat vitte volna végig az egészségügytől a közoktatásig. Rengeteg jót lehetett volna tenni a kétharmaddal, helyette óriási károkat okozott. Ez megbocsáthatatlan. Pedig a nemzetközi körülmények is kedveztek: a görög válság éppen arra lehetett volna jó, hogy Merkeltől Cameronig mindenki díjazza a határozott cselekvést. Erre még pénzt is adtak volna. Mert arra persze nem adtak, hogy kistafírozza a haverjait. Orbánnak azért kell mennie, mert olyan rendszert honosított meg, amellyel csak pusztításra használta fel a kivételes történelmi lehetőségét. Teremteni meg nem tudott semmit. Azért kell mennie, mert semmit sem váltott valóra saját táborának álmaiból sem. Orbán ma már a jobboldal számára is tehertétel.