Orbánék célkeresztjében a közszolgáltatók
A Fidesz-kormány nem titkolt szándéka az energetikai piac minél nagyobb részének újraállamosítása, a rezsiköltség mesterséges csökkentése a választási érdekek mellett ezt a célt is szolgálja. A kérdés az, honnan lesz pénz a kivásárlásokra és a későbbi üzemeltetésre, fejlesztésekre, főleg akkor, ha a piaci viszonyoktól elszakad és politikai szempontokat szolgál az árképzés.
Nem túl népszerű dolog a makacs tényekre felhívni a figyelmet olyan intézkedések kapcsán, amelyek a mostani nehéz időkben némi könnyebbséget hoznak a lakosság számára. A rezsiköltségek csökkentéséről hozott döntéssel szemben is nehéz racionálisan érvelni, mert az energia nálunk a jövedelmekhez képest valóban drága, és ha olcsóbb lesz, az a fogyasztók milliói számára valóban kedvező fejlemény. Nagy többségüknek édesmindegy, milyen alapon csökken az ár, főleg, ha a veszteség látszólag a profitot halmozó multikat terheli. Csak kevesen gondolják végig, milyen következményei vannak a realitásoktól elszakadó hatósági árnak, a szolgáltató cégek veszteségbe döntésének, és mindez hogyan befolyásolja a hazai energetikai ágazat jövőjét.
Érdemes figyelni az önfényező kormányzati megnyilatkozásokra, mert azok egyrészt sokat elárulnak Orbánék gondolkodásmódjáról, másrészt további szándékaikról. Finoman szólva is meghökkentő felfogást tükröz például az illetékes államtitkár kijelentése, miszerint 22 éve nem volt rá példa, hogy egy kormány ne növelje, hanem csökkentse a lakosság energiaköltségét. Persze, hogy nem volt, mert egy piacgazdaságban nem a kormány határozza meg önhatalmúan az árakat, hanem a piaci viszonyok, az állam ezt a saját eszközeivel legfeljebb csak befolyásolni igyekezhet. Amivel Fónagy büszkélkedik, az a szocializmus gyakorlata volt, ahol a pártállam döntötte el, mi mennyibe kerüljön, de mint kiderült, nagyon-nagyon megfizettünk ezért.
Az energiahordozók világpiaci ára folyamatosan, trendszerűen emelkedik, és szakértők szerint ez a jövőben a növekvő igények miatt még gyorsulni is fog. Mivel meghatározó mértékben importfüggők vagyunk, hatni az árakra alig tudunk, nem tehetjük meg mondjuk azt, amit Chavez Venezuelában, hogy mesterségesen alacsonyan tartjuk a belföldi árakat. Legfeljebb az adóterheléssel és a hálózati költségekkel játszhatunk, de az is közvetlenül érinti a költségvetést. Ha tehát a fogyasztói ár nem fedezi a piaci költségeket, a különbözetet valakinek állnia kell.
Ezzel természetesen a Fidesz is tisztában van, és a terhek nagy részét a szolgáltató cégekre hárítja, kisebb részét a nem lakossági fogyasztókra. A cél nem csupán az, hogy a költségvetés minél kevesebbet veszítsen: ahogy Fónagy fogalmazott, nem akarják tönkre tenni az energetikai cégeket, de nem térnek ki az esetleges eladási ajánlatok elől. Azaz ha az egyetemes szolgáltatók sokallják a veszteséget, az állam kész átvenni őket, hogy mennyiért és miből, arról az államtitkár nem ejtett szót. Az E.ON-nal kötött előzetes megállapodás a gáz-nagykereskedelmi cég és a gáztárolók megvásárlásáról azt mutatja, hogy Orbánék ténylegesen az ágazat visszaállamosítására törekednek.
Ez a szabadságharcos szólamok fényében szépen hangzik, a kérdés csupán az, hogy jól járunk-e a reprivatizációs lépésekkel, azaz az állami tulajdonú cégek hatékonyabban, magasabb minőségi színvonalon és főleg olcsóbb árakat eredményezve működnek-e, mint a jelenlegi szolgáltatók. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai sajnos ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják, a legtöbb baj még most is azokkal a vállalatokkal van, amelyek állami vagy önkormányzati tulajdonban maradtak, lásd MÁV, BKV stb. Ezek százmilliárdokat nyelnek el az adófizetők pénzéből, miközben szó sincs a szolgáltatás minőségének javulásáról, éppen ellenkezőleg.
Az energetikában külön nehezítő tényező az importfüggés és a hatalmas beruházási igény, mindkettő meghatározza a tulajdonos mozgásterét. Ha az állam veszi át esetleg a szolgáltató cégeket, saját forrásból kell előteremtenie a szükségszerű fejlesztések fedezetét, ami fontos árképzési tényező, továbbá ki van szolgáltatva a beszerzési árak mozgásának. Ha mindezt nem érvényesíti a hatósági árakban, a költségvetést terheli meg súlyosan, ha igen, akkor a fogyasztókat. A populista szempontú árképzés okozta veszteséget nem háríthatja át senkire, azaz az adófizetők állják a számlát.
Sajátos fejleménye a mostani árcsökkentésnek, hogy csak úgy teljesül a tíz százalékos ígéret, ha a számlákból eltűnik a gáztárolási költség. Ez meglepő lépés, hiszen az állam és a MOL közösen ruházott be százmilliárdokat az ellátás stabilitását biztosítani hivatott, 1,2 milliárd köbméteres stratégiai tárolóba, ráadásul Orbánék éppen most készülnek újabb százmilliárdokért megvenni az E.ON tározóit. Ha ennek a költségeit nem terhelik tovább a lakossági fogyasztókra, a beruházások soha nem térülnek meg, sőt folyamatos veszteséget termelnek. Végiggondolták ezt Orbánék, vagy a hatalmi vágyak mellett ez is mellékes szempont?
Hab a tortán, hogy újabb rezsicsökkentési intézkedésekről hallani, amelyek a gáz és áram mellett a vízellátásra és a szemétszállításra is kiterjedhetnek. A működési hatékonyság növekedése és a valós költségek csökkenése nélkül mindez a közszolgáltató cégek anyagi ellehetetlenítéséhez vezet, ami hosszabb távon így vagy úgy, de nagyon sokba fog kerülni nekünk. A remélt közvetlen politikai haszon vajon tényleg megér ennyit?
