Orbán és aZ IDEGENek
Orbán Viktor amilyen emelt fővel menetelt Párizsban, ugyanazzal a lendülettel a végén nyilatkozott egy jóízűt. Hogy rosszkor, rossz helyen, talán nem is fontos. Magyarország miniszterelnökeként beszélt, egy olyan ország miniszterelnökeként, amelyik Szent István óta Európa-szerte híres nyitottságáról. Az elmúlt évszázadokban sokszor volt alkalmunk ezt bizonyítani.
Elsőnek IV. Béla fordulna meg többször is a nagy nehezen meglelt sírjában, ha tudomására jutna mai utódjának kádenciája. A következő évszázadokban is gyakran tártuk szélesre országunk kapuit délszlávok, románok, németek és egyéb nációk előtt. Már jóval a reformkor előtt, 1784-ben telepedett meg Óbudán a Goldberger-Pérez család, aztán később, 1864-ben a Németországból jött Lingel Károly bútorgyáros, 1869-ben alapított céget Pick Márk, a hamburgi Stühmer Frigyes pedig 1883 óta gyártotta finom csokoládéféleségeit, és 1840-ben indult el Morvaországból Zwack József, zsebében az azóta világhírűvé lett keserűlikőr receptjével, és jött mindaddig, amíg magyarul nem köszöntek vissza neki. A felsorolást lehetne folytatni jó sokáig, de arról nincsenek hírek, hogy akár II. József, akár I. Ferenc József, akár V. Ferdinánd tiltakozott volna jövetelük ellen. A magyar ipar sok helyen máig tartó hírnevét ők és társaik alapozták meg. Igen, a gazdasági bevándorló idegenek! A II. világháború elején pedig még Horthy és Teleki sem engedte le a sorompókat a szép számmal érkező lengyel menekültek előtt.
Vajon mit akart mondani Orbán azzal, hogy „Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani”? Ebbe ugyanis a trianonozás nem fér bele. Rossz még rágondolni is, hogy mit kezdene a 20. század elejei országgal, amikor a magyarok lélekszáma az összes lakosság arányához viszonyítva alig több mint ötven százalék volt.
Ám, ha jobban belegondolunk, jogosan tiltakozik az idegenek ellen. Ezt tettével is bizonyította, amikor az azeri baltás gyilkostól megszabadította hazánkat. Arról nem ő tehet, hogy otthon nemzeti hőst csináltak belőle...
Gerencsér Emil, Budapest