Mit vesznek a kínaiak?

Még azt sem mondanám, hogy a szövetség, amelyet Orbán a kínaiakkal (pártvonalon is!) kötött, olyan ideológiai talapzaton nyugszik („hatvan év barátság”!), amely kirí a sorból. Fájdalom, nem. Azon a bizonyos pekingi ajtón hetente kopogtatnak görög, portugál, sőt spanyol delegációk is, hogy hitet tegyenek népeik és a kínai nép közötti „örök barátság” mellett, remélvén, hogy Peking étvágya e bizonykodások után föltámad – legalább az államkötvényeik iránt.

A kínaiak, noha jó néven veszik az irántuk hirtelen föllobbanó szeretetet (diplomáciailag ez valorizálható), köztudomás szerint soha nem kötnek olyan üzletet, amelyikből rosszul jönnének ki. Az elmúlt évek tapasztalata arra tanít, hogy a kínai kommunista diktatúrát egy olyan technokrata agytröszt irányítja, amelyik tervező típus, és nagyon tud számolni. Nincsenek érzelmei. Igen konzervatív, viszonylag nehezen mozdul, mint a mondabeli óceánjáró, de ha eldöntötte, hogy mozdul, akkor ezt óvatosan, lassan haladva megteszi.

Érdeklődése a geopolitikailag majdnem „leírt” Európa iránt nem tegnapi keletű. Noha exportjának legnagyobb piaca, az Egyesült Államok mind a mai napig állampapírjainak kínai eladásából finanszírozza importját, Peking kiérlelte magában a döntést, hogy lassan, de biztosan diverzifikál. Kiszámították az arra illetékesek, hogy a háromezer milliárd dollárra becsült (exportból származó) kínai valutatartaléknak hovatovább a negyede már euróban jegyzett kötvényekben fekszik.

A kínaiakban semmilyen zsigeri ellenkezés nincs azzal szemben, hogy az euróövezet bajbajutottjaitól (vagy az övezetbe még nem tartozó, de eladósodott országoktól) államkötvényeket vegyenek. Ha a hozam jó, vesznek. Csak előbb – függetlenül a hitelminősítőktől – maguk bírálják el, hogy a kitűnő hozamot ígérők fizetőképesek-e, vagy sem. Az „örök barátság” nem érdekli őket. Ebből adódóan a kérdés generálja önmagát: ha úgy döntöttek, vagy ha ígéretet tettek rá (mint Magyarország esetében), hogy beszállnak ebbe az üzletbe, akkor ez politikai bizalom, vagy üzleti? Az utóbbi. Amibe belefér némi finánchitel is: Orbán egymilliárdra kapott ígéretet, ami nekünk nem kevés, a kínaiaknak kevesebb mint jelentéktelen summa.

Ám ha valaki úgy gondolná, hogy a kínaiakat a pénzügyi befektetések érdeklik legjobban, hatalmasat téved.

Első kör

A kínaiak a „világ végére” is elmennek, hogy energiaforrásokhoz, nyersanyagokhoz, gabonaföldekhez jussanak. Európa ilyesmit nem kínál nekik. Afrika, Dél-Amerika, sőt Ausztrália is annál inkább. Abszolúte nem érdekli őket, hogy az eladó diktatúra-e, vagy demokrácia, ha megvetették a lábukat valahol, ahol olaj van, gáz van etc., ott beruháznak, építkeznek, akár utakat, iskolákat, kórházakat is (afrikai példák). Az évente tíz százalékkal gyarapodó kínai gazdaság étvágya szinte kielégíthetetlen, ha valamitől Peking fél, az a stabilitás megbillenése. (Rosszkedvűen, de nagyon hatékonyan menekítették ki tizenötezer, olajban utazó állampolgárukat Líbiából például.)

Második kör

Európában a kínaiak „brandekre” (márkanevekre) hajtanak. Egy sanghaji autógyártó megvette a Volvót, egy másik meg részesedést szerzett a Saabban. Egy nemzetközileg ismert olasz építőipari berendezéseket gyártó cég ugyancsak kínai kézen végezte. A kínai stratégia az, hogy ismert vállalkozások és azok piacainak megvásárlásával általa nem ismert és nem használt európai technológiákhoz jusson. Ezt ma, válság idején, viszonylag könnyen megteheti. Európa tele van „készpénzhiányos” cégekkel, amelyek ideális célpontot jelentenek. Körülbelül egy ezres listát lehetne összeállítani azokról a vállalatokról, ahová a kínaiak (Norvégiától Angliáig) bevásárolták magukat. Ki gondolta volna például, hogy az akár kulturális örökségnek is tekinthető londoni taxik gyártójánál ugyanaz a kínai cég van tulajdonosként jelen, mint amelyik a Volvót megvette; vagy hogy a London fölé magasodó, Temze melléki ingatlanegyüttes tulajdonosai között ugyancsak megjelentek a kínaiak?

Harmadik kör

Magyarország effélét nem tud felkínálni, Magyarországnak nincsenek „brandjei” (pálinka? szalámi? bor? gyümölcs?), amelyek a kínaiakat komolyan érdekelnék. Viszont ha elgondoljuk – amúgy elméletileg –, hogy a pekingi agytröszt eldöntötte: a Nyugat-Európába árut szállító kínai repülőgépeket egy az osztrák határhoz közeli magyar repülőtér tudná a legolcsóbban (hangsúllyal az olcsóságon) kiszolgálni, akkor zöldmezősen (ami nem jellemző rájuk) be is fognak ruházni. Akár autópályát, autóutat, vasutat is építenek e képzeletbeli reptér és a magyar–osztrák határ felé. Amivel persze magyarországi munkahelyek százait, ha nem ezreit teremtik, mindannyiunk örömére. Van előkép: a görögországi Pireusz kikötőjében (Athén) már működik egy kínai terminál – több is fog –, amelyik a Távol-Keletről érkező árutömeget fogadja. Görög államkötvényeket a kínaiak ugyan nem vásárolnak, de ez a koncesszió már a kezükben van.

Negyedik kör

A kínaiak Amerikában fokozódó gyanakvást és ellenszenvet tapasztalnak, miközben Európában ugyanebből a „műfajból” szinte semmit. Noha sokan figyelmeztetnek arra, hogy Európának óvnia kellene magát egy Kínának kedvező stratégiai fordulattól. Nem azokról van szó, akik reggeltől estig a demokráciát kérik számon a kínai kommunista rezsimen. Hanem azokról, akiket a kínaiak haszonleső, a bajban levő Európára koncentráló nyomulása láttán egy létező világrend felforgatása miatt fog el a félelem.

De bizonyíthatom, hogy a befektetési bankárokat ez a félelem a legkevésbé sem érdekli. Ők maguk kutatnak kínai megbízásból, megrendelésre, vonzó célpontok után. Megvannak a kínai partnereik, és amint azt látják, hogy pénz kéne a túléléshez, máris tárcsáznak.

A kínaiak abban különböznek minden más „idegen” befektetőtől, hogy rábízzák magukat európai ügynökeikre, tudniillik kiépítettek egy olyan hálózatot, amely megbízható, naprakész információkkal látja el őket. Nem ingyen, persze.

De az is jellegzetes, hogy a kínai tulajdonosok – ellentétben a japánokkal, koreaiakkal – általában rábízzák a tulajdon menedzselését európai partnereikre, azaz tökéletesen tisztában vannak a szakértelem hasznával.

Zárókör

Nincs kínai mentőangyal, de van „keleti szél”. Ha Orbánék ennek a fuvallatára akarnak ráülni, nem tévednek nagyot, mert Peking nem Moszkva, a kínaiak nem oroszok.

Ők történetesen már akkor is értetlenül nézték a Fideszt, amikor az átkok tömegét szórta rájuk; ha nektek így jó, akkor nekünk is, mondták. Putyin nem felejt (ennek jeleit jól látni), az érzelemmentes kínai vezetést viszont nem érdekli a múlt.

Ha viszonylag kicsi térítés ellenében tudnak rajtunk keresni, akkor bólogatnak minden olyan szóhoz, ami ezt a múltat elfeledetté teszi.

Végtére ők maguk tudják legjobban, mi az a teljes fordulat. Az „isteni” Mao után, úgy értem.