Mennyire saját döntésből, mi célból, mit és kiktől fogadott el Kertész Imre 2014. augusztus 20-án?

Kertész Imre Magyar Szent István renddel való kitüntetése vihart kavart a magyar közéletben, nem jelentéktelen nemzetközi ráfigyeléssel: Még mindig téma külföldön Kertész Imre Szent István Rendje. Népszava, 2014. augusztus 22. Az alkalmasint veszekedésbe fajuló vita a fenti címbe foglalt szempontok mentén folyt. Áttekintésük nem haszontalan. Talán segít még egyszer végiggondolnunk álláspontunkat erről az igazán nem kellemes ügyről. Bár a sokaknak legjelentősebb, liberálisnak számító országos napilap szerkesztőségi állásfoglalása – határozottan bírálva ugyan az Orbán-adminisztráció eljárását – a kialakult helyzet elfogadása mellett száll síkra, Kertész Imrének a kitüntetést elfogadó döntését végül is szuverénnek tételezve: Megbékélt. A szerk. Népszabadság, 2014. augusztus 21.

Mennyire saját döntésből cselekedett Kertész Imre?

A legkényelmetlenebb kérdés. Kezdjük is ezzel. A minimális emberség, tapintat, a nagy író iránt táplált tisztelet, no meg a magunk szemérmessége, mind-mind keresztbefekszik itt. Mégse kerülhető el.

Anélkül, hogy távdiagnózis felállításába bocsátkoznánk (amelynek megbízhatósága és etikussága eleve kétséges, továbbá nem elhanyagolható körülmény, hogy a szerző szakmai tekintetben se kompetens erre vetemedni), néhány ide vonatkoztatható információ jelzése nem csupán megengedhető, hanem szükséges is.

Tavaly ősszel a hazai sajtó hírül adta Kertész Imre annyira súlyos betegségét (Parkinson-kór), amely alkotómunkája befejezésére kényszeríti az írót (saját nyilatkozata). Lásd (többek között): A teljes Kertész-interjú: „Holokauszt-bohóc voltam”. Népszabadság, 2013. szeptember 14., Die Zeit nyomán. Ezután rohamosan romolhatott egészségi állapota, legalábbis jelentősen különböző „Kertész-arcot” látunk a múlt év szeptemberében és az idén augusztus 20-án (a díj átadásakor) készült felvételeken. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) nyilvántart Parkinson-kórban fellépő demenciát (F02.3), ennek folyamán az észlelés, az emlékezés és gondolkodás képessége – akár lényegesen – csökkenhet. A Parkinson-kór előrehaladása, mint minden súlyos betegség elhatalmasodása, befolyásolhatja a személyiség egészét, így az érzelmi működést is. Az író egy tőszót nem mondott a nyilvánosságnak az érdemrend ceremóniáján: „Bár a kitüntetettek a helyszínen nem adtak interjút, Kertész Imre a közmédia érdeklődésére – felesége útján – korábban úgy fogalmazott, hogy 'a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele'”, lásd MTI 2014. augusztus 20. Az szintén köztudottnak vélt, hogy e-mailjeit felesége írja-küldi. A Magvető Kiadónál most megjelent búcsúkötete, A végső kocsma, nem az utóbbi időkben íródott, hanem 2001-2009 közötti naplójegyzetekből és egy – szintén korábbi – regénytöredékből lett összerendezve, vö. Kertész Imre: Hogyan voltam képes magyarokkal élni... nol.hu, Gergely Márton, 2013. szeptember 14.

Mi célból, miért fogadta el?

A Kertész Imrének – hivatalosan és számos orgánumban – tulajdonított cél, illetve indíték bírálhatatlan. Mint „felesége útján ... fogalmazott” (lásd fent) a nemzeti konszenzus elősegítéséről van szó. Kérdés azonban, hogy döntésekor, illetve a döntéshez való ragaszkodásakor miként észlelte a konszenzus létrehozásának valós körülményeit. Jelenlegi állapotában lehetséges, hogy nem érzékeli a különbséget a saját visszafogadása (ne feledjük, kétszer lökte ki a magyar nemzetnek minimum fele, először halálra deportálásakor, másodszor, amikor a Nobel-díjat kapta, s a kilökés nemegyszer olthatatlan visszavágyódást kelt, még ha titkoljuk is; hazaköltözött nemrég...) és az egész magyar zsidóság – a mai napig meg nem történt – visszaölelése között, amely utóbbi tartalmazná a holokauszt reális, történelemhű recepciójához való kormányzati illeszkedést is. A személye és a kormány közti konszenzuális kapcsolatba lépést az ún. Szt. István Rend révén – nemes vágyából fakadóan – összetévesztheti a Horthy-rendszert mosdató, a hatalmon levő kurzusban megtestesülő nacionalista politikai erők és a magyar társadalom demokratikus, tényleg polgár öntudatú része (beleértve – némi magunk általi szépítéssel – a holokauszt után máig itt maradt hazai zsidóságot) között hiányzó konszenzus létrehozásának nem talmi ígéretével. Kertész Imre „érzéki csalódásában”, szintén mélyről ható, érzelmi-eszmei késztetésként, mindig nyíltan vállalt következetes antikommunizmusa is szerepet játszhatott: Kertész Imre:

Kiktől fogadta el?

Bizony, s ez forráskritikailag ugyancsak visszakövethető, olyanoktól fogadta el ezt az életművével feloldhatatlan ellentétben álló kitüntetést (lásd még a cikk végén), akik őt eleddig kiátkozták magyarságából. Ám a tényleges probléma nem a (közel)múlt, hanem az, hogy a kitüntetők bocsánatkérés/önkritika nélkül váltottak Saulból Pállá (hiszen felelősek eszmei udvaroncaikért!), továbbá e pillanatban is ugyanúgy nyitottak az antiszemitizmusra (az antiszemita Nyirő Józsefet, Tormay Cecile-t és Wass Albertet népszerűsítő, ugyanakkor a Sorstalanság szerzőjének magyarságát elvitató, írói minőségét rendre lebecsülő Takaró Mihály irodalomtörténész elismerése a Magyar Érdemrend polgári tagozatú Lovagkeresztjével, Kertész Imre kitüntetése előtt két nappal; vajon Kertész Imre észlelte?), ugyanannyira nacionalisták és jogállam-ellenesek (Orbán illiberalizmust hirdető utolsó tusnádfürdői beszéde), mint amikor Kertész Imre – a legutóbbi években is – e megnyilvánulások miatt keserű szavakat volt kénytelen szólni nemzetéről, szülőhazájáról; lásd Gadó Gábor: Békétlenül. Galamus, 2014. augusztus 22. és Huszár Ágnes: Egyet ide, egyet oda. uo., ugyanaznap.

Mit fogadott el Kertész Imre a magyar államtól?

E tekintetben megint csak igen különbözőek a vélemények. Ráadásul, nem pusztán a két nagy szekértábor, a nacionalista és a balliberális között, ugyanis az utóbbit belülről is megosztják ezzel kapcsolatos viták. Bőven lehet számolni olyan liberális, sőt baloldali értelmezéssel, amely semmi kifogásolhatót nem lát abban, hogy az Orbán-kormány 2011-ben visszaállította a Magyar Köztársaság által 1946-ban eltörölt Szent István Rendet. Legyintenek, hogy ráaggatták Göringre, Ribbentropra, hiszen más érdemtelenek is kaptak belőle (Windischgrätz, Haynau stb.). Nem kevesen viszont a Szent István Rend – immár másodszori – eltörlését szorgalmazzák. Fő hivatkozásuk, hogy Horthy Miklós élesztette újjá 1938-ban. Jelen cikk szerzője velük ért egyet: Kitüntetési összeférhetetlenség. Népszabadság, 2014. augusztus 20. és Szerény kiegészítés. Népszava, 2014. augusztus 22. Tudniillik, amennyiben elfogadjuk, hogy a gonoszság abszolútuma az emberi történelemben a holokauszt, legfőbb felelőse, Hitler meg a leggonoszabb gonosz, a Gonosz legteljesebb emberi megtestesülése, akkor nyilvánvaló, hogy Kertész Imrét (és életművét) beszennyezi az a kitüntetés, amely az ezeréves úri Hunnia, a feudális Magyarország, az idejétmúlt Regnum Marianum, a 600 ezer zsidónak minősített polgárát legyilkoló/halálra adó Magyar Királyság, a Disznófejű Nagyúr (Ady) birodalmának szimbóluma.

Igen, követelnünk kell a Szent István Rend végleges eltörlését, mert e medália és a magyar nemzet közé, nem elégszer ismételni, az összesen egymillió emberét elveszejtő magyar állam szereplése – a náci Németország szövetségeseként – a második világháborúban örök időkre szóló ellentétet állított!

Mindez elkerülhető lett volna, ha Kertész Imrének a Kossuth-díj odaítélésével mondanak köszönetet.

Összegezve. Kertész Imre életműve és közéleti tevékenysége egy olyan háromszögben lüktet, amelynek első csúcsát Magyarországhoz mint szülőhazájához ragaszkodása jelenti (minden, a magyarságra tett keserű megjegyzése dacára), a második csúcs a nácizmus-, és általában a nacionalizmus-ellenessége, a harmadik csúcshoz pedig következetes antikommunizmusa rendelhető. E képzeletbeli háromszögben liberalizmusa helyezkedik el, amelynek magva az individuum abszolút szuverenitása. Kertész Imre – személyisége külső és belső körülményeitől függően, végső soron aszerint, hogy milyen és mennyire erős ráhatások érik az egyes csúcsok felől – cselekedeteiben-döntéseiben sodródik a háromszög valamelyik csúcsához. Így lehet legáltalánosabban értelmezni a kérdést, hogy miért vette át a holokauszt-irodalmat egyetemessé emelő író a Magyar Szent István Rendet, holott azt a holokausztért magyar részről főfelelős Horthy Miklós kormányzó reanimálta. Az író sokakat meghökkentő cselekedetét, hogy e kitüntetést átvette, nem elég külső tényezőkkel magyarázni. Következett-e a „korábbi Kertész Imréből” is? A komplex közelítés elhagyhatatlan (végre megjelent egy publicisztika, amelynek szerzője nekilát kibontásának – lásd Dalos György:

Fekete György