Mélyponton a gázár – miért nem érezzük?

A kőolaj ára a múlt héten 13 éves mélypontra, hordónként 30 dollár alá zuhant. Ez a szint már valamennyi termelőnek hatalmas veszteségeket okoz: a magasabb kitermelési költségű, kisebb tartalékkal rendelkező országokban pénzügyi válsághoz vezetett – lásd például a Fidesz-kormány keleti nyitásának két kiemeltjét, Kazahsztánt és Azerbajdzsánt –, de a legnagyobbak számára is súlyos gondot jelent. Még Szaúd-Arábia is kénytelen megszorításokat bevezetni, hogy a 30 milliárd dolláros hiányát valahogy csökkentse, egyebek mellett olyan durva lépésekkel, mint a benzin árának az uniós átlagár nagyjából tizedére csökkentése.

A legnagyobb vesztes Oroszország, ahol a kivitel meghatározó részét az energiahordozók jelentik, és alapvetőek az egész gazdaság számára. Az oroszok ráadásul halmozottan hátrányos helyzetben vannak, mert a kitermelés költsége a lelőhelyek földrajzi és éghajlati viszonyai, valamint a jórészt elavult technológia miatt rendkívül magas: a mostani világpiaci árak az önköltséget sem igen fedezik.

Ennek nyomán Moszkva súlyos pénzügyi gondokkal küzd, tartalékai gyorsan fogynak. Szakértői szerint a költségvetési egyensúlyhoz legalább 50 dolláros olajár kellene, ennek azonban jelenleg esélye sincs. Az alacsony árszint – ami a földgázra is kiterjed, sőt számos más nyersanyagot is érint – válságba dönti a gazdaságot: tavaly a GDP csaknem 4 százalékkal csökkent, a fogyasztás tizedével esett vissza, az infláció elérte a 13 százalékot.

Ha az olajár az idén a mostanihoz hasonlóan alakul, a zuhanás tovább folytatódik és kőkemény megszorításokra kényszeríti Putyinékat. Ez Oroszország nemzetközi pozícióit is befolyásolja, nem csupán gazdasági, de politikai-stratégiai téren is. A putyini nagyhatalmi vágyakból nyilvánvalóan vissza kell venni, mert alátámasztásukhoz nem lesz elég pénz, és ennek hatása a Nyugattal való kapcsolatokban és a válságövezetekben egyaránt látszani fog.

A világgazdaság egésze szempontjából az a fő kérdés, meddig maradhat ilyen olcsó a kőolaj. Az áresés fő oka a növekedési bizonytalanságok, főleg Kína helyzete miatt csökkenő kereslet, amelyet nem ellensúlyoz a kínálat csökkenése, sőt: Irán az embargó fokozatos feloldásával egyre több olajjal léphet a piacra, ahol az Egyesült Államok is hosszú idő után jelentős exportőrként jelenik meg.

Az olajár tartós és jelentős emelkedéséhez az újabb recessziótól való félelmek enyhülése mellett a termelés visszafogására is szükség lenne. Eddig ez elmaradt, de hírek szerint egyeztetések folynak nem csupán az OPEC-ben, de a két legnagyobb termelő, Oroszország és Szaúd-Arábia között. Már ennek hírére emelkedett valamelyest az ár, a tőzsdéken is némi korrekció volt a tragikus évkezdés után. Ha tényleg sikerül kissé korlátozni a kínálatot, az drágíthatja a kőolajat, a tényleges fordulathoz azonban ennél több kell, elsősorban a Kínával kapcsolatos félelmek enyhülése.

Az alacsony olajár elvileg kedvez az importáló országok gazdasági növekedésének, a mélyebb okai azonban éppen ellenkezőleg hatnak. Leegyszerűsített példával élve a jelenlegi energiahordozó-árak akár fél-egy százalékkal is hozzájárulhatnak az EU-s GDP bővüléséhez, a kínai gazdasági bajok hatásai azonban legalább ennyivel visszafoghatják azt. A globalizált világgazdaságban a kölcsönös és többoldalú függések miatt tehát nem lehet egyik vagy másik tényezőt kiragadni a bonyolult képletből, és emiatt jósolni sem könnyű. Nem véletlen, hogy egymással szöges ellentétben álló prognózisokat hallunk neves közgazdászoktól.

Mi itt lényegében kiszolgáltatottan szemléljük a történéseket, a világgazdasági folyamatokra hatásunk elenyésző. Kicsi és nyitott gazdaságunk révén a külső környezet változásai közvetlenül és erősen érintenek minket, alkalmazkodni viszont nehezen tudunk. Van, amiben a jelek szerint nem is akarunk. A kőolajár esésének a benzinkutaknál örülhetünk, máshol azonban nemigen látjuk a hatását. Különösen feltűnő ez az energiaszolgáltatásnál, ahol a demagóg rezsicsökkentési szólamok dacára nem csökkennek a költségeink, pedig akár harmadával alacsonyabbak lehetnének.

Nézzük a tényeket. Az importált földgáz ára a 2010-es kormányváltáskor közel 500 dollár volt ezer köbméterenként, a rezsicsökkentés kezdetekor, 2013 elején is 400 dollár felett állt. Az akkor bevezetett hatósági ár nyomán fokozatosan ötödével csökkent a hazai lakossági ár, miközben a beszerzési költség forintban kifejezve nem változott. Ez jelentős veszteségeket okozott az egyetemes szolgáltató cégeknek, ami miatt a külföldi tulajdonosok inkább fokozatosan eladták őket a magyar államnak.

Mára az energiaszolgáltatók nagy többsége állami kézben van, a hivatalos propaganda szerint a rezsicsökkentés védelmére. Erről azonban szó nincs: a 2014 vége óta gyorsuló importár-esés sehogy sem akar begyűrűzni hozzánk. Furcsa módon pont az akadályozza meg, amivel Orbánék a rezsicsökkentést kikényszerítették, azaz a hatósági árszabályozás, amely kizárja a piaci viszonyokhoz való közvetlen alkalmazkodást.

A Fidesz visszatérően azzal vádolja a szocialistákat, hogy nyolcéves kormányzásuk alatt háromszorosára emelték a földgáz árát. Ez eleve nem igaz, mivel akkor nem hatósági ár volt, hanem a beszerzési árak alakították a fogyasztói árakat, azok pedig mind a kőolajnál, mind pedig a földgáznál többszörösre nőttek: az olajára 2003-ban 30 dollár alatt volt, 2008-ra 140 dollárra emelkedett, ugyanekkor a gáz – az olajat némi időeltolással követve – 530 dollárba került. A világpiaci árugrás ezek alatt az évek alatt tehát négyszeres volt.

Most ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Az olajár a rezsicsökkentés kezdete óta negyedére zuhant, a gázár pedig kevesebb mint felére. Ez év januárjától 200 dollár alatt vesszük a földgáz ezer köbméterét, szemben a három évvel ezelőtti 400-zal. Miért nem látjuk ezt a számláinkban? Most lehetne igazán csökkenteni a rezsinket, nem pedig hazug szólamokkal ámítani az embereket. Ehelyett azt látjuk, hogy az árkülönbözetből származó haszon egy része sok tízmilliárdos nagyságrendben kormányközeli vállalkozókhoz vándorol.