Már látni a fényt az alagút végén

Az Európai Unió egész döntéshozatali folyamatát jellemezte az elnökének kijelentése, aki szerint villámgyorsan sikerült megállapodni a bankunió megteremtésének menetrendjéről és alapjairól. Mivel az egyeztetések hosszas téblábolás után az idén tavasszal kezdődtek meg és az eredetileg kitűzött határidőhöz képest késve születtek meg, finoman szólva vicces szuper gyorsaságról beszélni, hacsak nem abból indulunk ki, hogy hasonló horderejű döntések korábban évek alatt születtek. Ehhez képest most a nyomasztó válsághelyzet és az unió egyre növekvő versenyhátrányának hatására a politikusok sietni kényszerültek, ezért tudtak egyezségre jutni a főbb pontokban potom fél év alatt.

A bankunió ügye több szempontból is az EU állatorvosi lovának tekinthető, mivel a közösség minden gyengesége jól követhető benne. Mindenek előtt a fő dilemma, a nemzeti szuverenitás kontra uniós szintű integráció, másként fogalmazva a külön érdekek és a kölcsönös szolidaritás elvének a szembenállása. Miközben a többség számára világos, hogy a stabilitáshoz és a fenntartható növekedéshez, a kontinens versenyképességének erősítéséhez a jelenleginél jóval szorosabb együttműködésre lenne szükség, mindenki a saját érdekviszonyait helyezi az előtérbe és azok érvényesítéséhez ragaszkodik. Ez részben érthető, de éppen a mostani válság tette nyilvánvalóvá, hogy ez az út hosszabb távon nem járható és a közösség széteséséhez vezethet.

Szoros összefüggésben áll mindezzel a hagyományosan fejlettebb és stabilabb, költségvetési szempontból fegyelmezettebb északi tagállamok és a más háttérrel rendelkező déliek ellentéte. Ma már evidenciának látszik, hogy a valutaunió, a közös valuta létrehozása ezzel a feszülő ellentmondással és a szükséges szigorú, egységes felügyeleti rendszer nélkül hiba volt és szinte törvényszerűen vezetett a kialakult válsághoz: egyrészt teljesen kitárta a kaput a versenyképesebb országok számára a gyengébb gazdaságokban, másrészt ezzel szoros összefüggésben lehetővé tette, szinte ösztönözte ez utóbbiaknál a fiskális lazaságot és az állam, a cégek és a lakosság eladósodását. Ez egy jó ideig működött, de az összeomlás elkerülhetetlen volt, ami aztán az amerikai pénzügyi válság nyomán be is következett.

A történtekből egyértelműen adódik, hogy az euróövezeti problémák, a déli államok csődhelyzete nem oldható meg az alapok átalakítása nélkül. Ha ez elmarad, korlátlanul önthetik a pénzt, akár a tengerbe is szórhatják, a valutaövezet, sőt azon keresztül az unió egésze a jelen formájában fenntarthatatlan. A szakértők ördögi körről beszélnek, amelynek a lényege, hogy a pénzügyi válság megoldására az államok hatalmas összegeket költenek, ezzel saját maguk is fülig eladósodnak, jórészt éppen a megsegítendő pénzügyi szféra felé, emiatt megszorításokra kényszerülnek, ami visszaveti a fogyasztást és a beruházásokat, azaz a növekedés alapjait. Nem tudják tehát kinőni az adósságot, az folyamatosan újratermelődik és ez így megy tovább, ki tudja meddig.

Az ördögi körből kitörni csak szorosabb együttműködéssel, összehangolt monetáris és fiskális politikával, a kölcsönös szolidaritás érvényesítésével lehet. Ennek első lépése a bankunió, amely az euróövezeti országok pénzügyi szférájának közös irányítását és kontrollját jelenti. Első hangzásra ez logikusnak látszik, a megvalósítás részletei azonban rendkívül bonyolultak. Az első és alapvető akadály mindjárt az érdekütközés, amelyről már szó volt: a bajba került országoknak a segítség, a pénzügyi gondjaik megoldása a fontos, erre kívánják helyezni a hangsúlyt és nem akarnak nagyobb beleszólást engedni a saját pénzügyeikbe. Azok viszont, akiktől a támogatást várják, érthetően garanciákat akarnak, hogy ne egy feneketlen zsákba öntsék az adófizetőik pénzét, hanem erős központi kontroll és közös szabályrendszer érvényesüljön.

Az ezt legmarkánsabban képviselő Németországnak objektív szakértői szempontból nézve teljesen igaza van, a szuverenitás részleges feladása elkerülhetetlen a szükséges reformok végrehajtásához és az újabb hasonló válsághelyzetek elkerüléséhez. Az már más kérdés, hogy belpolitikai okok miatt Merkel minél kevesebbet akar erre költeni a német adófizetők pénzéből, akiknek már elegük van a mentőcsomagok rájuk háruló részéből. A képet persze árnyalja, hogy a valutaunió legnagyobb haszonélvezője Németország volt, becslések szerint éves átlagban 60 milliárd eurót nyert vele, ebből kell most jelentős részt visszacsurgatni.

A kényszer volt olyan erős, hogy a múlt héten kompromisszumos megoldás született a bankunió első eleméről, a közös bankfelügyeletről. Ez alá a 30 milliárd eurónál, vagy az adott ország GDP-je ötödénél nagyobb mérlegfőösszegű bankok kerülnének, számítások szerint az európai 8000-ből mintegy 180, viszont ezek piaci részesedése 90 százalék körüli. A részleteket tavaszig rögzítik, és indul a munka a másik két elem, a mentőalap és bankszanálási rendszer, valamint a közös betétgarancia rendszerének kidolgozására. A bankunió elvileg 2014 elején indulna, de minden vonatkozásában csak később, folyamatosan állna fel. Ez megfelel a német érdekeknek, mivel jövő ősszel lesznek a választások, ha Merkel nyer, mehet tovább az úton, ha nem, bajlódjon más a dologgal.

Ha a bankunió a tervek szerint bő egy év múlva el is indul, ez csak a kezdet a szorosabb integráció felé. Egyelőre senki nem tudja, melyek lesznek a következő lépések, folytatódik-e a föderalizmus irányába vezető folyamat, milyen időtávban és kik vesznek részt benne. Külön kérdés az eurózónán kívüliek, köztük hazánk részvétele a folyamatban. A mostani csúcs kinyitotta a kapukat: a bankunióhoz mi is csatlakozhatunk, méghozzá a valutauniós országokkal azonos jogokkal és kötelezettségekkel. A bankfelügyelet nálunk közvetlenül csak az OTP-t érintené, közvetve viszont pénzintézeteink számos külföldi anyabankját. A csatlakozás a szorosabb integrációhoz érdekünk, pénzügyi stabilitásunk erősödhet, akárcsak a befektetői bizalom irányunkban. Reméljük, hogy a józan érvek Orbánéknál végre felülírják a szabadságharcos virtust.