Lejjebb a bóvliban

Érzékelhető, ahogy az ország gazdasági állapota két éve folyamatosan romlik, és a kurzus menthetetlenül elszigetelődik a nemzetközi politika színterén, úgy lesz egyre arrogánsabb a kormányzati kommunikáció; legfőképp a külfölddel szemben. Az aggálytalan hazugságok ma már mind pökhendibbek is. Mintha valamennyi közlemény és nyilatkozat modora végképp mértékét vesztené – elszánt ostobaságok tömkelege hangzik el napról-napra, és ez a nagylöttyös indulat árulkodó csak igazán: mert a higgadt érvelés teljes hiánya mutatja a legjobban, hogy a parlamenti kétharmadba belerészegült rendszer éppúgy képtelen konszolidálni a stílusát, mint a politikáját.

Amikor november 25-én a Standard és Poor’s ismét leminősítette az ország adósbesorolását, vagyis a bóvlikategórián belül is rontott rajta egy fokozatot, akkor a Nemzetgazdasági Minisztérium áperté kijelentette, hogy „a hitelminősítők a múlt részei”, a többi közt a Standard is „komolytalanná vált”, és ezért „eljött az ideje, hogy a spekulánsok egyik lobby intézményeként önmagát minősítse le”. Ezt a szimpla szakmai sértegetést szánták válaszul arra, hogy az intézet megítélése szerint a magyar gazdaságpolitika továbbra is kiszámíthatatlan, miáltal romlanak az ország középtávú befektetési kilátásai, a költségvetési „kiigazítások”, a telekom-, az energia-, és a bankszektorra kivetett különadók visszavetik a munkahelyteremtést, a hitelszűke pedig a GDP-növekedést. Ám ez a tételes felsorolás valójában nem jelent semmi újdonságot – épp az a legnagyobb probléma, hogy egy éve jobbára ugyanezért vágta bóvliba az ország hitelképességét a Moody’s, noha akkor Matolcsy ijedtében megpróbált elébe vágni a döntésnek, és sebtében visszahívta a korábban „kipaterolt” valutaalapot. Az akkori leminősítést mégse úsztuk meg, aztán gyorsan következett a Fitch és a Standard azonos besorolása. Idén se lesz másképp, legfeljebb a sorrend változik – úgy hírlik, most a Moody’s még kivár, de a Fitch már karácsony előtt felülvizsgálja a magyar gazdaság helyzetét.

Vagyis lehet szemtelenkedni a hitelminősítőkkel, de enyhén szólva nem érdemes. Minden kormányzati propagandával ellentétben, az ország befektetési rátája eddig jelentősen romlott, és nyilvánvaló, hogy a három nagy intézet véleményét a piac nagyon is komolyan veszi. Az elemző közgazdászok mindahány alkalommal felhívták a kormány figyelmét a leminősítések hosszú távú, könyörtelen hatásaira; óvtak a forint gyengülésétől, a csődkockázati mutató, következésképp az állampapír-hozamok emelkedésétől. Attól, hogy egyebek közt a bóvli kategória miatt fizetünk az optimálisnál mintegy évi százötven milliárddal többet hiteltörlesztésre. S bár Orbán és Matolcsy makacsul nem akarja tudomásul venni, hogy a piac – amit ők minden további nélkül azonosítanak a spekuláns lobbyval – a nemzetközi szakértőkre hallgat velük szemben, attól még tény: eleddig egyetlen makrogazdasági becslésük sem volt helytálló, egyetlen előrejelzésük sem vált be. Ezt a keserű befektetői tapasztalatot nem lehet nagyszájúskodással kompenzálni; a recesszió kérlelhetetlen valósága felülírja azt a hivatalos kamuflázst, ami csak tovább rontja a kormányzat külföldi renoméját – ha még egyáltalán van neki.

Ugyanezt a hatást váltják ki Giró-Szász András kormányszóvivő keresetlen mondatai, amelyekkel az Európai Bizottság cafeteria-ügyben született felhívását kommentálta. Az uniós szerződés őrei négy hetet adtak arra, hogy az általuk kifogásolt utalványrendszert megváltoztassuk, különben folytatódik a kötelezettségszegési eljárás. Mire a szóvivő: „Magyarország tiszteletben tart minden olyan uniós felvetést, amely az európai uniós jogkörnyezetből fakad, de semmi olyat nem, amely a magyar szuverenitást korlátozná.” Különben is, amikor a kormány bevezette a hatályban lévő programokat, „világossá tette”, hogy azok nem korlátozzák a versenyt.

Mármost először is érdemes volna tisztázni, hogy az európai uniós jog számos vonatkozásban igenis korlátozza a magyar szuverenitást – miként valamennyi tagállamét. Erről szól az unió alapszerződése, amit Magyarország is aláírt. Ha tehát a bizottság „felvetésére” reagálunk, akkor nem az a kérdés, hogy korlátozza-e a szuverenitásunkat, hanem az, hogy azt jogszerűen teszi-e vagy sem. Amit pedig – függetlenül attól, hogy a magyar kormány mit tett oly dacosan világossá saját intézkedéseivel kapcsolatban – a Giró-Szász által említett „jogkörnyezet” alapján az unió szakjogászai állapítják meg. Véleményük természetesen vitatható, leginkább majd az Európai Bíróságon, ahol viszont a szuverenitás megsértésére hivatkozó üres önérzeteskedésnél valamivel nyomósabb érvekre lesz szükség. De kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy eddig még minden hasonló esetben a Bizottságnak lett igaza, és a „szabadságharcos” kormány retirált. Ha másért nem, szóvivőjének már csak ezért is illő volna visszavennie a parttalan fölényeskedésből.

Persze, Magyarországon nemcsak gazdasági, hanem politikai bóvliáruda is működik; az egykori szavazófülkékben legkevésbé sem a minőség forradalma zajlott.