Lehet jó megoldás a devizahitelekre
Bár a devizahitelek ügyében olyan megoldás nincs, amely mindenkinek egyformán jó lenne, a héten kezdődő tárgyalásokon van esély az adósok helyzetét ténylegesen javító, de a bankrendszert sem megrendítő kompromisszumra. A fő kérdés az, hogy a kormány célja a közvetlen politikai haszonszerzés, vagy inkább hosszabb távú gazdasági szempontokat követ.
Az első nagy felbuzduláshoz és harcos üzenethez képest jóval mérsékeltebb hozzáállás jellemzi a devizahitelek kivezetésének lehetőségéről folyó egyeztetéseket. A feladat nem egyszerű, mivel összességében több ezermilliárd forintnyi adósságról és több százezer adósról van szó, az utóbbiak közül minden ötödik képtelen törleszteni. Ez óriási teher és kockázat az egész ország számára, érthető tehát a kormány buzgalma, hogy szabaduljon tőle. Az más kérdés, hogy az eddigi próbálkozásai nem hozták közelebb a megoldást: a százmilliárdokba kerülő végtörlesztéssel a fizetőképeseket jutalmazták, az egyébként ésszerűnek látszó árfolyamgát pedig csak elodázza a bajt, nem véletlen, hogy csupán minden harmadik erre jogosult élt a lehetőséggel.
Amikor a Fidesz a nyár közepén váratlanul előállt azzal, hogy véglegesen ki akarja vezetni a devizahiteleket, két radikális feltétel hangzott el: már szeptemberben lépni akarnak, és az állam nem vállal semmilyen felelősséget. Ez azt vetítette előre, hogy az idő rövidsége miatt a kormány erőből fog ismét döntést hozni, és annak terhét leginkább a bankokra akarja hárítani. A számítások szerint ez akár 1000 milliárd forinttal is megterhelhetné a magyar bankrendszert, amely az utóbbi két évben amúgy is nagyjából 400 milliárd forintos veszteséget halmozott fel, és a minimálisra csökkentette a hazai hitelezést.
Úgy látszott, hogy a Fidesznek a választások előtti népszerűség növelés a lényeg, hogy ennek milyen hosszabb távú következményei lesznek, másodlagos. Ezt tűnik erősíteni az a propagandakampány, amely a szocialista kormányokat, konkrétan Gyurcsányt és Bajnait teszi felelőssé a devizahitelesek nehéz helyzetéért. Csak a tények kedvéért: a devizahitelezést még az első Orbán-kormány indította el 2001-ben, és akkor vált rendkívül népszerűvé, amikor a Járai-féle MNB a szakértői vélemények ellenére sokáig rendkívül magasan, 12 százalék körül tartotta az alapkamatot 5-6 százalékos infláció mellett. A devizában felvett hitel így évi 6-7 százalék kamatkülönbséggel kecsegtetett, ami a törlesztőrészleteknél 20-25 százalékos különbséget is jelenthetett. Gyurcsány már ebbe a helyzetbe csöppent bele 2004-ben, és nem volt semmilyen nyomás, ami beavatkozásra kényszerítette volna, a forint nagyjából stabil volt.
Az árfolyamkockázat a világválság kitörésével vált élessé, a forint gyengülése ekkor dobta meg először – átmenetileg – a törlesztőrészleteket. A Bajnai-kormány konszolidációs lépései nyomán a probléma rendeződni látszott, a 2010-es kormányváltáskor egy svájci frankért 165 forintot adtak, ami az adósok döntő többségénél hozzávetőleg azonos volt a hitelfelvételkori árfolyammal. Még az MNB friss tanulmánya is leszögezi, hogy a devizahitelesek 2010 tavaszáig jobban jártak, mint a forinthitelesek, azaz addig a kormányoknak nem volt nyilvánvaló okuk arra, hogy fellépjenek az előnyösnek tűnő konstrukcióval szemben. /A most kígyót-békát kiabáló Fidesz sem szólt semmit, sőt vezetői maguk is éltek az olcsó hitellel. Mit kapott volna tőlük Gyurcsány vagy Bajnai, ha megszünteti ezt a lehetőséget!/
A fordulat 2010 késő tavaszán, már a kormányváltás után következett be, szoros összefüggésben egyrészt a görög válsággal, másrészt a Fidesz óriási baklövéseivel. Emlékezzünk: Orbán, már mint új kormányfő, azzal a szándékkal ment Brüsszelbe, hogy szabad kezet kaphasson a hazai költekezésre a felelőtlen választási ígéretei teljesítéséhez. Szerette volna, ha Barroso beleegyezik a hiánycél 7 százalékra emelésébe. Ezt bombasztikus propagandával igyekeztek alátámasztani: Kósa és Szijjártó vészjósló képet festett az egyébként a szakértők és befektetők által stabilnak tartott magyar pénzügyi helyzetről, és a görögökéhez hasonló összeomlást vizionált.
Elképesztő amatörizmus és hozzá nem értés volt, hogy pont akkor, amikor mindenki pánikban volt a görögök miatt, ezzel ijesztgettek. A hatás nem maradt el: a forint árfolyama 15-16 százalékkal esett, sőt a közben folyamatosan erősödő svájci frankkal szemben 25-30 százalékkal. A tőke menekülni kezdett Magyarországról, és ez a folyamat máig nem állt meg, köszönhetően az unortodox gazdaságpolitikának. Orbánék tehát hatalmas csapást mértek a pénzügyi stabilitásra és egyben a devizahitelesekre, és ez utóbbi sajnos tartósnak bizonyult. Emlékeztetőül: a kormányváltáskor egy svájci frank 165-170 forintot ért, ma 230-240-et. Ki is a felelős a kialakult helyzetért?
Az MNB említett tanulmányának abban is igaza van, hogy a bankok hozzájárultak a devizahiteles gondokhoz részben a szokásosnál magasabb, helyenként 4-5 százalékos kamatfelárral, részben pedig az egyoldalú szerződésmódosításokkal és az árfolyamszámítás módszerével. Az MNB szerint ezzel évi 60-70 milliárd forint nyereségre tettek szert, ami eltúlzottnak tűnik, de az extraprofit ténye vitathatatlan. Ebből következően logikus az az elvárás, hogy a megoldásban részt vegyenek, már csak azért is, mert a 20 százalékhoz közeli fizetésképtelenség nekik is óriási problémát jelent.
Nem szabad elfelejtkeznünk a hitelfelvevők felelősségéről sem. Nem igaz az, hogy rájuk kényszerítették volna a devizahiteleket és nem tudtak az árfolyamkockázatról. Úgy gondolták, az vállalható a forintkölcsönökhöz képest igencsak kedvező feltételek miatt, senki nem feltételezte, még a most szájukat jártatók sem, hogy ekkora lehet az árfolyam változása. Igazságtalan lenne tehát, hogy a devizahitelesek most jobban járjanak, mint azok, akik óvatosságból eleve forintkölcsönt vettek fel. Azaz az érintetteknek egy korrekt megoldásnál többet kell fizetniük, mint amit eredetileg kalkuláltak, viszont nem többet, mintha forintban adósodtak volna el.
Az eddigi ötletelések alapján lehetséges olyan konstrukció, amely nagyjából ehhez vezet, és sem az adósoknak, sem a bankoknak, sem az államnak nem jelent elviselhetetlen terheket. A megoldás lényege az lenne, hogy a devizahiteleket forintosítják, ehhez az MNB adna a tartalékból devizát, és a bankok – állami közreműködéssel – tőke- és kamatkönnyítést adnak. Így elérhető lenne, hogy megszűnjön az árfolyamkockázat, a forintosítás önmagában nem okozna veszteséget, sőt forintgyengülést sem, a nyitott kérdés az adósság csökkentésének a mértéke lenne. Kalkulációk szerint 30 százalékos enyhítés évi kb. 50-60 milliárd forintba kerülne.
Az is eldöntendő, egyszerre és azonnal meglépik az egészet, vagy elhúzzák néhány évre. Az utóbbi hátránya az, hogy az árfolyamkockázat, ha csökkenő mértékben is, még évekig megmarad. A legutóbbi fideszes nyilatkozatokból az látszik, hogy a gyors megoldást preferálják, mert ahogy Kósa Lajos mondta, ezzel szabad kezet kapna az MNB az árfolyam-politikához. Ez csak egyet jelenthet: a kormány gyengíteni akarja a forintot, ami már régi szándéka, és vélhetően a kivitel erősödését várják tőle. Ez azonban kétélű fegyver, mert alapanyag és energiafüggőségünk miatt a túlzott forintgyengítés visszaüthet, ráadásul a befektetőket is elijesztheti, az óvatosság tehát nagyon is indokolt lenne.
