Kulturális konc a szélsőjobbnak

- A Fidesz kulturális és médiapolitikája kapcsán korábban azt mondta lapunknak: az ország jelenlegi vezetőit nem tartja demokratának. Így különösebb meglepetés sem érhette Dörner György kinevezésekor. Tévednék?

– Mégiscsak megleptek egy kicsit. A döntés előtt kiszivárgott, hogy a bírálóbizottság 6–2 arányban Márta István pályázatát támogatta, ám a Fővárosi Önkormányzat képviselője Dörnerre szavazott, a minisztérium megbízottja pedig mind a két jelöltre – talán azért, hogy engedelmeskedjen is megbízói akaratának, meg ne is. Ez igen rossz előjele volt annak, hogy a hatalom elszánta magát, és átlépi azt a határt, amit ez a döntés jelent. Magamban mégis adtam rá esélyt, hogy valaki csak felvilágosítja Tarlós Istvánt: ha most a szakma ellenében dönt, már nem arról lesz szó, hogy rossz ízlésű vagy gyengébb képességű Fidesz-havert ültet direktori pozícióba. Hanem hogy a szélsőjobb párti politizálás hírhedt figuráinak ad lehetőséget egy olyan iromány alapján, amely nem színházi program, hanem tömény szélsőjobbos, újnyilas propaganda. És végül Tarlós kinevezte Dörnert, ami azért kevésbé meglepő, mint amennyire felháborító.

- Dörner alapvetésként azt írja: színháza a „szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi”, és „az egész nemzet számára életbevágóan fontos visszafoglalási igényt”. Hozzáteszi, ez hangsúlyosan Csurka István szellemisége, amellyel ő teljesen azonosul.

– Hiszen maga a szöveg is Csurka keze nyomát viseli – szót emelve az „elnyomott, elhallgattatott nemzeti értékekért”. Holott ezek a színházainkban egyáltalán nincsenek háttérbe szorítva. Dörnerék állításával ellentétben van Nemzeti Színházunk is, érdemes megismerkedni a repertoárjával: most is játsszák Az ember tragédiáját, a Bánk bánt. Játszanak Csiky Gergelyt, Bródy Sándort, Móricz Zsigmondot, Weöres Sándort – a kortársakról nem is beszélve –, és igazán nem mondhatni, hogy ne foglalkoznának a magyarság sorskérdéseivel.

- De miért érte meg Tarlósnak olyan szélsőséges jelöltet támogatni, akinek nincs egyetlen józan gondolata, ráadásul nyilvánvaló hazugságokat állít?

– Lehet politikai alku, hallani azt is: kulturális koncot vetettek a szélsőjobbnak, hogy elhallgattassák a Nemzeti Színház kapcsán. Vagy hogy a főpolgármester a kormányfő akaratát teljesíti a BKV megmentése fejében, és így tovább.

- Csurka István, a Dörner-féle színház intendánsa interjút adott a Heti Válasznak. Annak alapján azt is gondolhatnánk: a Fidesz a „kezelhetőbb” Csurkát és köreit akarja betolni Vona Gábor és a Jobbik helyére. A Magyar Színházi Társaság úgy véli: Dörner kinevezése kapcsán „a rasszista szélsőjobbal való titkos összefonódások gyanúja, cinikus háttéralkuk” vetődnek föl.

– Nincs kedvem találgatni, mi állhat a háttérben. A tény az: a főpolgármester egy jobbikos propagandaszínészre és egy szélsőjobboldali, antiszemita pártvezér íróra bólintott rá, miközben azt magyarázza, hogy döntésével Budapest színházi életét kívánja színesíteni. Csakhogy annak semmi szüksége sem a neonáci barnára, sem az újnyilas zöldre – különösen nem egy közpénzből fenntartott teátrumban. A Fidesz lépése védhetetlen. A legfölháborítóbb az, hogy az illetők kinevezése mélyen sérti a színház azon tagjainak lelkiismereti szabadságát, akiket ez a döntés választásra kényszerít: az ízlésükre, moráljukra, értékrendjükre hallgassanak-e, vagy a megélhetés parancsára. Ami engem illet, nem akartam megvárni, hogy kell-e majd nekik a most is játszott Bethlen című darabom, és visszavettem a Jadviga párnáját is, amelynek márciusban lett volna a bemutatója. Egyébként arról a kérdésről, hogy kiket játszanak ma a színházak, kiket nem, és miért, érdemes volna beszélgetni – csak hát nem egy szélsőjobbos kiáltvány kapcsán.

- Dörner és Csurka párosa konkrét neveket hiányol a magyar színpadokról.

– Enyhén szólva is következetlenül. A magyar klasszikusok, Katona József, Csokonai, Csiky Gergely, Madách, Vörösmarty Csongor és Tündéje vagy éppen Móricz művei jelen vannak a színpadokon. És persze játsszák a színházak a mindenkori kortársakat. Sokkal kevésbé játsszák azonban a tegnapiakat, tegnapelőttieket – például Csurkát magát és hajdani idősebb pályatársait, akiket a leginkább hiányol. Élükön Németh Lászlóval és Illyéssel, a színházakból valóban eltűnt tegnapi klasszikusokkal. Izgalmas kérdés lehetne, hogy darabjaik miként szólalnának meg egy mai színpadon. De közbe kell vetnem: kíváncsi lennék, hogy a jogörökösök vajon mit szólnak ahhoz, hogy e darabok föltámasztását épp ebben a Hátország – vagy talán Németh László – nevű színházban tervezik, s épp ezek a színházvezetők. Csurkáék hiányolnak aztán olyan szerzőket, akiket szintén érdemes lenne játszani – közülük Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját most kezdik próbálni a Nemzetiben –, és még több olyan darabírót, akiknek a mellőzése viszont már érthetőbb. Nem szólnak viszont – és nyilván nem véletlenül – a tegnapi színműírás olyan nagyjairól, akiknek műveit haláluk óta is játsszák: Örkény Istvánról és Weöres Sándorról. A kétfejű fenevad előadása a Katonában például egy igazi „nemzeti kincs” megbecsülése. Vagy említhetném Székely Jánostól a Caligula helytartóját: napjainkban is látható, aktuálisabb, mint valaha.

- A Magyar Színházi Társaság ellenvéleményt küldött Tarlósnak: szerintük Dörner programja szélsőségesen radikális manifesztum, amelynek felháborító tartalma Európában ma elfogadhatatlan. A jobboldali színigazgatókból szerveződött Magyar Teátrumi Társaság elnöke, Vidnyánszky Attila viszont elég visszafogottan fejezte ki aggályait: improvizációnak tartja Tarlós döntését, ugyanakkor „nem vonja kétségbe Dörner terveinek a létjogosultságát”.

– A balhé nem csendesedett el pár nap alatt, a tiltakozás október 6-a óta folyamatos, a főváros járdáira „Ne taposd el!” föliratú színházi maszkokat festettek föl, 22-én tüntetés lesz. Külföldi írószervezetek tiltakozásával és különféle sajtóhíradásokkal nemzetközi visszhangot is kapott az ügy. Az interneten pedig – a Revizor című kritikai portálon, illetve a www.aznemlehet.neten – folyamatosan gyűlnek a tiltakozó aláírások, videoüzenetek és a fejleményekről szóló tudósítások. Hat budapesti díszpolgár levélben kért magyarázatot a döntésre a főpolgármestertől. Kíváncsi vagyok, kapnak-e választ, s ha igen, vajon őket is olyan ingerülten teszi-e helyre Tarlós István, mint a budapesti színi direktorokat.

- Konkrétan: Tarlós visszautasította a fővárosi direktorok levelét, „hangulatkeltőnek, méltatlannak” mondván azt. Heller Ágnes filozófus, a díszpolgárok levelének egyik aláírója szerint már csak azért is nyilvánvaló, hogy politikai döntés született, mert Csurka Istvánnak és Dörner Györgynek nincs színházvezetői, rendezői múltja. Számítana-e bármit is, ha volna?

– Nem. Ugyanis itt nem arról van szó, hogy valaki egyszer-kétszer meggondolatlanul nyilatkozott, és azt el lehetne neki nézni, mert ha egyébként kompetens, jó szakember, miért ne kaphatna esélyt. Csurka Istvánra már nem lehet így tekinteni, az ő személyesen is súlyos felelőssége, hogy a magyar közéletben így lehet beszélni, hogy a szélsőségesen idegenellenes, gyűlölködő megszólalások már a parlamentben is teret nyertek. Ő emblematikus figurája a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak, ő az, aki a nyilas sajtótermékekre hajazó újságot ad ki, és Dávid-csillaggal jelöli meg azokat, akiket nem kedvel: ő nemcsak Dörnernek, hanem a Jobbiknak is tanítómestere. Ilyen figurák pozícióba kerülése egy közintézményben minden körülmények között botrányos és elfogadhatatlan.

- Talán vehemensebben kéne küzdeni a visszatérése ellen. Ám Tarlós arrogáns válasza után a budapesti direktorok közül többen is visszautasították, hogy interjút adjanak a 168 Órának. Miközben értem a félelmüket, azt gondolom: ez nonszensz. Huszonegy évvel a rendszerváltás után rettegni kelljen egy közhivatalnoktól?

– Nem kéne. Jobban kellene bízni a szakmai öntudat, a művészi rang, az állampolgári méltóság, illetve az összefogás erejében. De hát kinek-kinek szabad a véleménye, és mindenki maga dönti el, hogy abból mit tart nyilvánosan is vállalhatónak. Azt is értem, hogy a főpolgármester válaszának hangneméből arra jutottak az igazgatók: úgysem változtathatnak semmit. Miközben bármely hatalomtechnikai tankönyv azt diktálná Tarlós Istvánnak: ismerje be tévedését, mert ebből a helyzetből csak akkor kerülhet ki megerősödve.

- Úgy tűnik, nem ismeri be. Sőt...

– Lehet, hogy tényleg ki fog konokul tartani – egy darabig. Ahogy ez az egész hatalmi vircsaft is. Nekünk viszont addig is bíznunk kéne abban, hogy az ostoba döntések tarthatatlanná válnak, hogy aki ma megállíthatatlannak látszik, az meghátrál, és végül az alkalmatlanok, az elviselhetetlenek ki fognak esni a pikszisből.