Ki menti meg a gyerekeinket Hoffmann Rózsától?

Holnap kezdődik az új tanév, ideje a rákészülésnek. Gyerekeink elköszönnek a nyártól, visszatérnek a szorgos tanulással eltöltött hétköznapokba, ahol első dolguk lesz szembesülni azzal, mit is gondol róluk szeretett kormányuk.

Biztos célszerű szembesíteni a jövő nemzedékeként emlegetett diáksereget még az évnyitó előtt, hogy az eddigi dogmákkal ellentétben ők nem a jövő zálogai. Orbán Viktor numero uno szinkrontolmácsa szerint legújabban ők váltották fel gyurcsányahibást, ők termelik az államadósságot, ők a deficit a Nemzeti Együtthülyülés Rendszerében. De megszorítás az nem lesz, legfeljebb sarkalatos törvényekkel helyretesznek pár olyan szirszart, mint az éhkoppon lévő oktatás, ami csak öli a pénzt, mint Orbán beszéd az agysejteket.

Ha most a nyájas – esetleg gyerekes – olvasó szemei előtt Szijjártó Péter arca úgy jelenik meg, mint egy letépett farzseb, én megértem. Annyi hülyeséget összehord ez a félnótás, hogy a süket oroszlán is csak kényszer hatására, sírva enné meg. Szívesen megnézném így tanév elején, amint ezt az egészet megpróbálja belemondani egy tetszőlegesen kiválasztott osztály szülői közösségének arcába az első szülői értekezleten. Garantált sikerű konzultáció lenne, nem kéne sokat töprengeni a mit is akartak mondanival, és a válaszok szétválogatásával.

Azonban nem tudom eldönteni, hogy gyakorló szülőként Szijjártó demagóg hülyeségétől, vagy Hoffmann Rózsa vicsorba torzult arcú, ördögvillázva előadott: nincs itt semmi baj, buli van gyerekek! – monológjától borzongjak jobban.
A Legtöbbször Megírt és Eldobott Törvényjavaslatok koronázatlan királynőjéről a legújabb Cameron Diaz film, a Rossz tanár egoista, céljaiért bárkin átgázoló tanerője jut eszembe annyi különbséggel, hogy Hoffmann az önbecsüléséért kapar gőzerővel a műcsöcs helyett. Meggyőződésem, hogy amíg Rózsa a koalíciós zsebszerződésnek köszönhetően (pedig koalíció az nincsen, ugye, Lázár?) államtitkár lehet, addig az ő személyes ambíciójáról, és nem az értelmes közoktatásról fog szólni minden egyes tanévkezdés. Valamiért nem bízom az olyanok kompetenciájában, akik megváltoztatnák a nyelvoktatást, mert ők a maguk részéről no hablo en inglés, cserébe remekül franciáznak. Ezért szorítsuk vissza az angol nyelvet, mert mégis bazi kínos, mikor egy hatodikos jobban beszél angolul egy államtitkárnál. De a kompetencia határát súrolja az is, ha az oktatási államtitkár arra hivatkozik a kerettanterv kapcsán, hogy na most aztán le lesz írva jól, ami eddig soha: Petőfit tanítani kell!

Mondanám, hogy olvasgasson kerettantervet itt, ha nem látott még olyat amiben a Petőfi oktatás nem hülye magyarázkodás, hanem előírás, de minek? Ha eddig nem sikerült felfedeznie, akkor felesleges is neki, mint Kövér Lászlónak az illemtankönyv. Csak az a szomorú, hogy nekik természetes, ha az ország elindul az elsmittpálosodás útján, és ennek jeleibe botlunk bele útszéli csárdától metró aluljáróig mindenhol.

Engem már csak az érdekel, hogy ki menti meg Hoffmann Rózsa személyes ambícióitól a gyerekeinket?

Reményünk talán Pokorni Zoltán lehet, akinek bálnatenyésztős marhaságát is elnézzük, ha sikerült továbbra is markolnia Hoffmann pórázának végét. Egyet tudok érteni vele mikor szelektív, szétaprózódott iskolarendszerről, jól megfizetett és jól megválasztott tanárok szükségességéről és az oktatás GDP arányos alulfinanszírozottságáról beszél. Igaza van akkor is, mikor azt mondja, érdemesebb a pedagógusra költeni, mint az infrastruktúrára. Egy jó tanár a csúnyább iskolában is hasznosabb munkát végez, mint egy középszerű a legfrissebb infrastruktúra megléte mellett.

Én is látom, hogy a felsőoktatásban sokan választják inkább a büfé-erőszakot csak diplomájuk legyen valahogy, de Pokornihoz hasonlóan gondolom azt is, hogy erre nem megoldás, ha az iparkamara által javasolt hároméves szakmunkásképzéssel termelünk az országnak még néhány százezer elhelyezkedni képtelen munkavállalót. Az állástalan diplomások száma is magas, de arányaiban – főleg vidéken – sokkal többen vannak azok, akik három év alatt kitanultak egy szakmát, a munkahelyük megszűnt, és érettségi nélkül gyakorlatilag nulla eséllyel indulnak másik állás után. Belőlük lett sok helyen a tartós munkanélküliség után kamu rokkantnyugdíjas, nekik kellett berendezkedni a segélyes életmódra. Arra se az országnak, se a gazdaságnak, se a szociális ellátórendszernek szüksége nincs, hogy az ilyen alulképzett emberek száma növekedjen. Akkor sem, ha az iparkamara éppen potenciálisan kizsákmányolható ingyen melóst lát bennük a gyakorlati idejük alatt.

Ezért talán meg kéne hallani amit Pokorni mond, és nem ezt az óvodás, add ide a friss törvénytervezetet, hadd olvassam el – nem adom! – add ide – nem adom! – huzakodást kéne játszani Hoffmann asszonyság önbecsülése kényszeres megtartásának érdekében. A gyerekeink és a minőségi oktatás némileg fontosabbak nála.