Kezdődhet a házibuli

Viszonylag egyszerű a képlet. Idén márciusban az unió pénzügyminisztereinek tanácsa megfenyegette az Orbán-kormányt: ha nem foganatosít meggyőző lépéseket az államháztartás 2013–14. évi deficitjének három százalék alatt tartásáról, akkor befagyaszt közel 150 milliárd forintnyi pénzt a nekünk járó támogatásokból. Ennek hatására Varga Mihály gazdasági miniszter „összedobott” három takarékossági csomagot, egy új konvergenciaprogramot, amellyel sikerült meggyőznie az Európai Bizottságot a 2012-ben elért, „durván jó”, vagyis két százalék alatti eredmény tartósításáról, pontosabban arról, hogy ez minden előrejelzés dacára sem szalad három százalék fölé.

A kilátásba helyezett büntetés annak volt köszönhető, hogy noha az unió tizenhat tagországa ellen folyik túlzottdeficit-eljárás, Magyarország ennek az eljárásnak gyakorlatilag a csatlakozás, 2004 óta alanya, s bármennyiszer kapott is haladékot arra, hogy az államháztartását rendbe tegye, soha nem volt képes rá. Csak tavaly. Ehhez kellett még kétévnyi biztosítékot hozzátenni.

Meglehet, 2013 Orbán legjobb éve, két ok alapján legalábbis. Az első negyedévben a megelőzőhöz képest 0,7 százalékkal növekedett (bár 2012 hasonló időszakához képest 0,9 százalékkal csökkent) a GDP. Technikai értelemben a recesszió megszűnt. A második szempontot a túlzottdeficit-eljárás és a kilátásba helyezett szankciók felfüggesztése kínálja. De elővehető egy további körülmény is: hála azoknak a bankópréseknek, amelyek az amerikai Fedtől az Európai Központi Bankig a talpra állás érdekében likvid eszközökkel árasztották el a piacokat, Magyarországnak nem kellett az IMF-re támaszkodnia. Ennek a pénznek egy része könnyen forgalmazható államkötvények formájában hozzánk is beszivárgott, bár még mindig roppant drágán. (Nálunk drágábban – tízéves lejáratot alapul véve – csak a görögök jutnak finánchitelhez, Portugáliával pedig közel azonos szinten vagyunk.) Ez annyit jelent, hogy az adósságmegújítás sokba kerül, és az államadósság 80 százalék körüli – az unióban egyébként átlagosnak számító – GDP-arányos szintjét átkozottul nehéz lesz az EU által megkövetelt 60 százalékra levinni. És senki nem tudja, hogy ha az imént említett, szinte vad pénznyomtatás leáll, akkor a piacok milyen kockázati „hányadosra” állítanak be bennünket. Intő jel, hogy Ben Bernanke-nek, az amerikai jegybank elnökének csak annyit kellett mondania, lehet, hogy visszafogják az pénzbőséget, és a forint közel egy százalékot veszített értékből, majd átmenetileg még hármat.

Emellett jó állapotban van a magyar export, hála a német autógyártóknak. (Félve gondolok azonban arra, hogy voltaképp túszai vagyunk a Mercedes, az Audi, az Opel és a Suzuki termékei iránti globális keresletnek. Ha az erősebben visszaesik, nekünk annyi...) A Daimler nem kevesebb mint 800 millió eurót pumpált a kecskeméti gyárába, javítva ezzel kereskedelmi és fizetési mérlegünket is. Azután az idén a termésnek eleve jobbnak kell lennie, mint a 2012-es volt (hacsak egy árvíz el nem visz mindent), és a rezsiköltségek csökkentése elkölthető pénzt hagyott az emberek zsebében.

Csakhogy fél Európa szaksajtója arról firkál, hogy az autóipart leszámítva nincs befektetés. Tényleg nincs. A beáramló tőke, hiába állítják az ellenkezőjét, nem működő, hanem „átfolyó”, illetve bankfeltöltő pénz, a légkör, a környezet pedig riasztja a potenciális befektetőket. Amikor azt látják, hogy a kormány erőszakkal kényszeríti az energetikai cégeket a díjaik csökkentésére, Európa legnagyobb adóival sújtja a bankokat, államosítja a magánnyugdíjpénztárakat, az „arányos közteherviselés” nevében félholtra sarcolja a szolgáltató szektor (távközlés, energia, áruházláncok) legnagyobbrészt külföldi kézen levő tulajdonosait, akkor inkább elállnak egy újabb magyarországi kalandtól. Akinek vigasz az, hogy a bevételi oldalon Orbán és Matolcsy nem szokványos, tankönyvszerű megoldásokat alkalmazott, miközben – ellentétben a válságos helyzetben levő dél-európai országokkal – a kiadásokhoz (a közoktatást, a kultúrát, több szociális szolgáltatást nem számítva) a legfrissebb Varga-programig alig nyúlt, az hamis illúziókba ringatja magát. Mindenesetre ortodoxia vagy unortodoxia ide vagy oda, azt teljes bizonyossággal lehet állítani, hogy a magyar gazdaság nem állt talpra. Ahogy a Nyugat-, de főként Dél-Európában alkalmazott elkeseredett megszorítások, úgy az angol irodalomban „orbanomics”-nak csúfolt, állítólag nem megszorító, valójában súlyosan megszorító magyar gazdaságpolitika se lendítette a tényleges és fenntartható növekedés felé a gazdaság szekerét.

Azzal, hogy az Orbán-kormány jórészt nem közvetlenül (bár például a tranzakciósnak hazudott illeték révén mégis) a „zemberekre” rakta a terheket, gazdaságfilozófiai értelemben mégis győztesnek érzi magát. E nehéz időket könnyebben vészelte át. Párizstól Lisszabonon át Athénig mindenütt megmozdult a tömeg; de idehaza az unortodoxia miatt egy fűszál se rezdült. Holott, ami a takarékosságot illeti, kellett volna, hiszen valódi államférfi – Orbán – olyat nem üzen Barrosónak, az európai bizottság („kormány”) elnökének, hogy mondjon egy számot, és én teljesítem. Azaz: akkorát csavarok a présen, amennyit csak a bizottság óhajt.

Orbán pokoli szerencséje, hogy közben az Angela Merkel által erőltetett „pénzügyi stabilitás = növekedés”-elmélet de facto talajt vesztett: a nagy takarékoskodásból sehol sem lett növekedés. Az Európai Bizottság ma sokkal megértőbb a legortodoxabb takarékoskodás ellenfeleivel (például a Merkelnek hátat fordító francia szocialista kormánnyal), mint korábban volt. Ennek remek példáját szolgáltatta az az ikerdöntés, amelynek a kevésbé lényeges részével az unió kiengedte a túlzottdeficit-eljárásból Magyarország mellett Lettországot, Litvániát, Romániát és Olaszországot, viszont megbocsátott a „vétkezőknek”. Franciaország, Spanyolország, Lengyelország (a négy legnagyobb ország közül három), továbbá a kis Szlovénia két további év „laufot” kapott arra, hogy minden szankció nélkül három százalék alá vigye államháztartási hiányát; Belgium, Portugália és Hollandia pedig egy-egyet. (Hollandia? Igen. Az egyetlen „északi ország” – egyébként az unió nettó befizetője –, amelyik fölhagyott a takarékoskodással.)

A névsor egyébként érdekes. Korábbi teljesítményei miatt Franciaországot, Lengyelországot, Szlovéniát egyszerűen nem lehet egy csapásra büntetni. Spanyolország és Portugália nagyon „teker”, ami a kormányaiknak alighanem az életébe kerül. Belgium jó egy éven át küszködött kormányválsággal, van tehát alibije. Hollandia könnyedén teljesíti, amit elvárnak tőle.

Akárhogyan is, nemcsak ők, szinte mindenki más friss ajánlásokat kapott az unió kormányától arra, miként alakítsa költségvetési politikáját. Minden ötlet a növekedés ösztönzése, a munkahelyteremtés, a versenyképesség javítása, a szegénység felszámolása felé mutat. Noha bennünket nem neveztek meg, annyit tudni például, hogy csak Dánia és Finnország nem kapott ajánlást adórendszerének az átalakítására. Mi ebben is, és szinte minden másban. Már csak azért is, mert a szegénység elképesztő méreteket ölt, a versenyképesség meg zuhan.

Ironikus véget szántam ennek az elmélkedésnek. A tisztelt olvasók közül nyilván sokan emlékeznek a házibulikorszakra, amikor azon „filóztunk”, hogyan lehet megszabadulni egy estére-éjszakára a szülőktől, esetleg a nagymamától, s legyen tiszta, minden kandi szemtől mentes levegő körülöttünk. Nos, kiszabadultunk az unió és az IMF ellenőrző karmaiból – amit mindig is akart, sőt másra se vágyott jobban Orbán, mint arra, hogy azt csinálhassa, amit akar –, kezdődhet a házibuli. Lesz itt választási költségvetés. Noha a „kis mozgástérre” való hivatkozással Orbánék az ellenkezőjét állítják, valahonnan – például az MVM részvénypakettje egy részének eladásából – kerül majd pénz, és lesz miből bulizni. Erre nagy tétben mernék fogadni.