Jól befűt nekünk a válság

A múlt hét végén éles vita jellemezte az uniós államok csúcsértekezletét a klímavédelmi kérdésekben. Mivel az EU vezető szerepet játszik és az élen jár a légkör felmelegedése elleni küzdelemben, a nézeteltérés nem a már meghirdetett célok és szándékok körül alakult ki, hanem a további lépések finanszírozásáról. A decemberben Koppenhágában összeülő klímacsúcson olyan globális programot próbálnak majd elfogadtatni, amely a jövő évtized végéig rögzíti, mely államoknak mit kell tenniük a káros anyagok kibocsátásának csökkentésére. A fejlett és fejlődő országok számára egyaránt célszinteket rögzítenének, amelyek elérésére kötelezettséget vállalnának.

A probléma csak az, hogy a szegényebb és technológiailag fejletlenebb országok a maguk erejéből képtelenek az ehhez szükséges beruházásokat finanszírozni. Náluk a környezetszennyező energiatermelés nem szándék, hanem kényszerűség kérdése, még az olyan gazdasági hatalmasoknál is, mint Kína és India. Rendkívül gyors fejlődésük egyebek mellett éppen az olcsó energiahordozókra épül, a zöld, főleg megújuló forrásokra alapozott termelési bázis létrehozása azonban igen drága. Nem könnyű tehát rávenni például a kínaiakat, hogy a rossz minőségű és rendkívül szennyező, de könnyen beszerezhető és nagyon olcsó szén helyett mondjuk szél- vagy napenergiát hasznosítsanak, ha ezzel elveszíthetik árelőnyüket a nemzetközi piacokon.

Érthető tehát az a követelésük, hogy más mércével mérjék őket, mint a fejlett országokat, és nyújtsanak nekik segítséget a klímavédelmi beruházásokhoz. Becslések szerint 2020-ig minimálisan 100 milliárd euróra lesz szükség a fejlődők zöld programjainak finanszírozásához, ehhez elengedhetetlen a külső támogatás. Erre az EU hajlandó is, és a tervek szerint a következő egy évtizedben több tízmilliárd euróval kívánja segíteni a fejlődőket, kezdetben évi 5-7 milliárddal. Saját kerete erre azonban nincs, a tagállamoknak kell összeadniuk a szükséges pénzt. A mostani vita akörül zajlott, ki mennyit fizessen ebből: az eredeti javaslat az volt, hogy a széndioxid kibocsátás mértéke legyen a részesedési alap, ezt viszont a 9 új tagállam kerek perec elutasította.

A csoport szószólói, hazánk és Lengyelország azt hangsúlyozták, hogy a fejlettebb és gazdagabb uniós tagoknak többet kell vállalniuk, az újaknak éppen elég terhet jelent a saját vállalásaik teljesítése. Mint mindig, ezúttal is kompromisszum született, mely szerint mind a káros anyag kibocsátást, mind pedig a GDP mértékét figyelembe veszik majd a befizetések meghatározásánál, konkrét összegekről azonban egyelőre nem esett szó. Ezzel együtt lehetővé vált, hogy az EU teljes mértékben kiállhasson majd decemberben az átfogó klímavédelmi program mellett.

Annak elfogadtatása így sem lesz könnyű. Az EU jó példával jár elől, 2020-ig 30 százalékkal akarja csökkenteni széndioxid kibocsátását, 2050-ig pedig 80-90 százalékkal. Ilyen nagyságrendű vállalásokat a legnagyobb szennyezők, az Egyesült Államok és Kína aligha tesznek. Obama elnök ugyan nagyszabású programot hirdetett a zöld energia hasznosítására, de a hagyományos energiahordozókban érdekelt lobbik mellett az elkövetkező években a válságkezelő intézkedések miatt hatalmasra duzzadt költségvetési hiány is fékezni fogja a terveit. Kína a vezetés nyilatkozatai szerint szintén kész intézkedéseket tenni, de csak olyan tempóban, hogy az ne veszélyeztesse gazdasági fejlődését és termékeinek külpiaci pozícióit.

Koppenhágában már az is siker lenne, ha a legnagyobb szereplők kiállnának a globális program mellett és és elfogadnák a legfontosabb célkitűzéseket. Ettől persze még korántsem biztos, hogy azok a tervek szerint teljesülnek, elérésüket a mostani válság hatásai minden bizonnyal késleltetni fogják. Hiába az elkötelezettség, ha nincs rá elég pénz, ez az uniós országokra is igaz. Vegyük példának hazánkat: a klímavédelem azon kevés témák egyike, amelyben egyetértés van a különböző politikai erők között.

A szándék tehát adott, ez viszont kevés lesz ahhoz, hogy teljesíthessük, amit vállaltunk. Az uniós program alapján ugyanis a megújuló energia arányát 2020-ra a jelenlegi 5 százalékról 13-ra kell emelnünk. Adottságaink nem a legjobbak a szél-, víz- és napenergia felhasználást illetően, nagy befektetéssel viszonylag alacsony hatékonyságot érhetünk el. Jobb a helyzet a geotermikus és bioforrások, valamint a hulladékhasznosítás esetében, az előbbieknél azonban technológiai korlátok vannak, az utóbbinál pedig a lakossági ellenállás jelent problémát. Szakértők szerint az elkövetkező tíz évben legalább hatmilliárd eurót kellene költenünk klímavédelmet szolgáló beruházásokra, és akkor még nem beszéltünk az energiabiztonság szempontjából kulcsfontosságú paksi atomerőmű-fejlesztésről. Minderre biztosan nem lesz elég pénzünk.

Egyre többen vannak azon a nézeten, hogy a globális felmelegedés fékezésére a legkézenfekvőbb és semmibe nem kerülő módszer az életmódváltás. Ha csupán a fejlett országokban a lakosság kevésbé pazarlóan bánna az energiával, változtatna gépjármű használati szokásain, takarékoskodna a háztartásban a berendezések áramhasználatával, a fűtéssel stb., ez önmagában több mint ötödével csökkenthetné a világ széndioxid kibocsátását. Ha ez igaz is, ne legyenek túlzott illúzióink: több milliárd ember mindennapi szokásain még nehezebb változtatni, mint dollár százmilliárdokat beruházni a környezetvédelembe. Ezzel együtt a "zöld" gondolkodásmód terjesztése sokat lendít a klímavédelem ügyén.