Itt más világ van

Hadd kezdjem azzal a véleménnyel, amely leginkább megdöbbentett. Egy ötven év körüli osztrák tanár mondta, hogy „a magyarok elfelejtettek nevetni”. Így, egyszerűen, kijelentő módban. Látva csodálkozó értetlenségemet, magyarázta is: „Ha végigmegyek a körúton, csak morcos, komor arcokat látok. Ha valakik nevetve beszélgetnek, külföldiek. Egészen más itt a légkör, mint a bécsi Grabenen. Más világ. Ott sem boldog mindenki, de nincs minden arcon világfájdalom, komorság. Itt nem mosolyog az üzletben a kiszolgáló, a vendéglőben a pincér. Ezt azért nem értem, mert osztrákoknak, magyaroknak évszázadokon át közös volt a múltjuk. Az egykori Monarchia lakóit életvidám, jókedvű embereknek ismerték. Sőt kissé komolytalannak a németekhez képest.” A felesége egy percekkel korábban történt példával szolgált: „Véletlenül meglöktem valakit itt a sarkon. Mosolyogva kértem bocsánatot. A válasz mogorva bólintás volt. Bécsben visszanevetnek rám, és azt mondják, nem történt semmi.”
Rokon téma az udvariatlanság. Egy San Franciscóban élő ismerősöm mondja, aki harminc éve nem járt Magyarországon: múltkor a Cézanne-kiállításon nézett egy képet, és valaki a legnagyobb természetességgel eléje állt. És folytatja: ha az üzletben beszél az eladóval, bocsánatkérés nélkül közbeszól a mellette álló, és afelől érdeklődik, amit ő akar venni. Többen tapasztalják, hogy ha valakit beengednek maguk előtt az ajtón, vagy átengednek az úton, nem köszöni meg. Nincs egy barátságos bólintás, egy mosoly. Rá se néz, arcrezzenés nélkül bemegy, átvág. Azt is hallom, hogy ebből a szempontból legrosszabbak az idősebb nők.
Mások azt furcsállják, hogy a mozgólépcsőn nem állunk jobbra, nem vagyunk tekintettel azokra, akik sietnek, el akarnak menni mellettünk, elfoglaljuk teljes szélességében a lépcsőt. (Sebaj! – gondolom. Meg fogjuk ezt is tanulni. Csupán néhány emberöltő, és máris tekintettel leszünk a másikra.)
Nekünk ezek a dolgok már fel sem tűnnek. Naponta találkozunk velük, megszoktuk őket. Ez a természetes. Így aztán eszünkbe sem jut, hogy változtassunk rajtuk. Inkább azon csodálkozunk, hogy valaki felháborodik, amikor a hentes azt mondja neki, „tessék kérni”. Münchenben élő ismerősömmel történt ez. Dühösen mondja: „Én nem kérni jöttem, hanem vásárolni. Amit veszek, kifizetem.” Az NDK-ból származó szociológus felesége nevetve csillapította, hogy ő otthon keményebb stílushoz szokott. Drezdában úgy kérdezte az eladó: Was wollen Sie? (maga mit akar?).
Később, kávézás közben kitört az asszonyból a szociológus. Szerinte a negyvenévi közös – magyar, NDK-s – múltunk maradéka az ilyen vagy olyan formában feltett kérdés. A hiánygazdaság, a pult alóli árusítás koráé. Amikor valóban az eladó döntött, kinek ad valamit a pénzéért, kinek nem – a pult alól. De az az akkor belénk oltott tudat is munkál, hogy az állampolgárnak semmi sem jár, mindent kérni kell az államtól, amelyet adott esetben a hentes képviselt.
Más (ezt is a müncheni ismerősök említették): ha Magyarországon az áruházban megkérdezi a vevő, hogy ez vagy az hol van, az eladó unott arccal int a fejével, „ott hátul, az utolsó előtti sorban”. Münchenben a Kaufhofban vagy a Karstadtnál azt mondja az alkalmazott: „Tessék jönni, megmutatom.” És odakíséri a vevőt a keresett árucikkhez.
Mi ezt nem igényeljük. És egyáltalán. Sok külföldinek a megfigyeléséből az tűnik ki, hogy igénytelenné tett bennünket az az egyenlősdimércét alkalmazó negyven év. Megvesszük a tyúkot, ha rá van írva, hogy „rántani való csirke”, nem szólunk a kőművesnek, hogy takarítsa el maga után a szemetet, vásárláskor nem a minőséget nézzük, hanem a kiírást, hogy „akció”.
De azért dicséret is volt. Svájci házaspárnak tűnt fel, hogy a gyalogosok sokkal fegyelmezettebbek, mint néhány évvel ezelőtt. Legtöbbjük megvárja a közlekedési lámpáknál a zöldet. Viszont aránylag sok, gyakran testi fogyatékos idős ember sántikál át a piroson. Pszichiátereknek kellene feltenni a kérdést, hogy miért pont a legveszélyeztetettebbek nem tartják be a szabályt.
De maradjunk a közlekedésnél. Azoknak, akik rendszeresen járnak Magyarországra, feltűnt, hogy sokat javult a közlekedési morál. Ha például valaki évekkel ezelőtt autóval akart bekanyarodni mellékutcából a főútra, sokáig kellett várnia, amíg beengedték. Ma ez lényegesen gyorsabban megy. Ez persze még nem azt jelenti, hogy az autós erkölcs hasonlítható lenne például az Egyesült Államokéhoz, ám a tendencia jó. Mások megfigyelték, hogy nálunk évekkel ezelőtt életveszélyes volt átmenni a zebrán, mert az autósok fütyültek a gyalogosok előnyére. Mára fordult a helyzet. Az autók fékeznek, ám a gyalogosok nagy része nem mer átmenni az úton, mert beleidegződött a félelem. Inkább int, hogy menjen az autó. Egyik barátom magyarázta, hogy itt többről van szó, mint jogos félelemről vagy az autósokkal szembeni bizalmatlanságról. Benne van ebben a tekintélytiszteletre alapuló magyar mentalitás is. A gyalogos szemében az autós felette áll a ranglétrán. Akceptálja a hierarchiát, méltányosnak tartja, hogy az autó megy át előtte az úton. Aztán amikor maga ül autóba, ő is ugyanezt várja el a gyalogostól.
Örökzöld téma a vendéglő. Olaszok, osztrákok, de már a németek is hozzá vannak szokva, hogy otthon bárhova mennek, a vendéglő színvonalának megfelelő ételt kapják azon az áron, amely a helytől elvárható. Nem így nálunk. Itt nem lehet bemenni gondolkodás nélkül a legközelebbi vendéglőbe. Ha valakinek nincs itteni ismerőse, aki megmondja, melyik vendéglőt ajánlja, gyakran pórul jár. Olyan ételeket talál az étlapon, mint „Steak Wellington” meg „eredeti francia hagymaleves”. „A hús olyan száraz volt, mint a cipőtalp, a leves miatt pedig legszívesebben lemondanék állampolgárságomról!” – mondja egy francia barátom. Idő kell ahhoz, amíg a külföldiek megtanulják: nálunk csak szaftos húsételt (pörköltet) lehet veszély nélkül enni. Egyrészt, mert rossz a hús minősége, másrészt (talán éppen ezért) halálra sütik. Meg hát felvágósak is vagyunk. Meggyőződésünk, hogy más nemzetek specialitásait legalább úgy, de inkább jobban készítjük, mint ők. Ugyanakkor nem kínáljuk azt, amit valóban tudunk. Harminc év után hazalátogató, Los Angelesben élő házaspár panaszkodik: nem találják az étlapon gyerekkoruk kedvenceit, a borsó-, paradicsom-, krumpli-, lebbencslevest vagy a káposztás kockát, krumplis tésztát. Nem vigasztalja őket, hogy azt mi, itthon élők sem nagyon találjuk. Egyrészt, mert megváltozott az ízlés, másrészt, mert rossz irányba változott. A jó magyar ételeket felváltották a rosszul elkészített, külföldi receptre készültek.
Végül a legrosszabb: a külföldiek rémálma a magyarországi taxi. Rossz a cégestaxi-szisztéma, mert lehetőséget ad néhány csalónak, hogy tönkretegye az egész szakma tekintélyét. Szerencse dolga, hogy ugyanazért az útért annyit kérnek-e, mint egy nappal korábban, vagy a háromszorosát. Tessék kimenni Budapesten a Keletibe, megnézni, milyen hamis kitűzővel futkározó alakok ajánlják mindenekelőtt magyarul nem beszélő külföldieknek „szolgálataikat”. Nemcsak a rendes viteldíj sokszorosát kérik, de azt is közölték egyik ismerősömmel, hogy külföldiek csakis euróval vagy dollárral fizethetnek.
A következtetés, amelyet én ezekből a megfigyelésekből levonok, ennyi: kizárólag rajtunk múlik, hogy stílusunk, szokásaink – hiszen csak erről van szó – változtatásával megítélésünk a jövőben európaibb legyen.