Ismét célpontban a bankok: kinek jó ez?

A kormány, a Bankszövetség és az EBRD között született megállapodás után azt remélhettük, hogy végre megnyugszanak a viszonyok a bankszférában, enyhül a feszültség a kormányzattal. Mindenki számára világos volt, hogy a magyar gazdaság tartós növekedéséhez elengedhetetlen a hitelezés felfutása, és tarthatatlan az az unortodox gyakorlat, hogy a költségvetés bevételeinek növelésére egyre újabb és újabb terheket rónak a pénzintézetekre.

A túlzott, Európában messze a legmagasabb bankadó, a tranzakciós illeték irracionális mértékű többletterhet rótt a válság miatt amúgy is nehéz helyzetbe került bankokra, amelyek a kockázatvállalás csökkentésével, a kiadások lefaragásával és az ügyfélköltségek növelésével igyekeztek korlátozni a veszteségeket. Ez csak részben sikerült: a banki ágazat teljes vesztesége 2012-14 között meghaladta a 600 milliárd forintot, miközben a kormány a „tisztességtelen” extraprofitra hivatkozó propagandával indokolta a sokasodó, évi 250-300 milliárd forintnyi különadókat.

A halmozódó veszteségekhez hozzájárult a módosabb devizahiteleseknek kedvező végtörlesztés, amely önmagában 370 milliárdba került, aminek 70 százaléka közvetlenül a bankokra hárult. Az árfolyamrés és az egyoldalú szerződésmódosítások korrekciója további ezermilliárd forint veszteséget jelent a hitelezőknek, de ez legalább jogosnak tekinthető. Ezzel együtt az utóbbi négy évben összesen minimum 2500 milliárd forint többlet kiadás nehezedett a bankokra, amely törvényszerűen hatással volt azok működésére.

Jelentős tőkepótlásra volt szükség: a külföldi anyabankok 4,5 milliárd eurót, azaz közel 1400 milliárd forintot fordítottak erre, hogy megőrizhessék a stabilitást. Ez sikerült is, a magyar bankrendszer a kemény érvágások ellenére szilárd maradt, de mindmáig nem tudja elérni a válság előtti hitelezési szintet. A bankok szerint ehhez kiszámítható gazdálkodási feltételekre és a túlzott terhek csökkentésére lenne szükség, és arra, hogy a politika ne avatkozzon be állandóan a bankpiacba, hagyja azt nyugodtan működni.

Esély látszott nyílni erre a már említett megállapodással, ahol Orbánék kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem törekszenek további állami terjeszkedésre a bankszférában és a korábbiakkal ellentétben nem rónak egyoldalúan terheket a pénzintézetekre. Az MKB és a Budapest Bank megvásárlásával, a takarékszövetkezetek sajátos lenyúlásával a kormány bevallottan a piaci erőviszonyok átalakítására törekedett, azzal a céllal, hogy az ágazat minél nagyobb hányada kerüljön magyar, és persze hozzá közel álló kézbe. A banki különadók ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy a külföldi tulajdonosok inkább feladják itteni érdekeltségüket.

A megállapodást sajnos a kormány nem tartotta be, mert a brókerbotrányok okozta károkat egyoldalúan a pénzintézetekre terhelte, nekik kell fedezniük az ügyfelek kárpótlását. Ez két okból is elképesztő lépés: egyrészt a több százmilliárdos visszaélésért nyilvánvalóan a felügyeletet ellátó MNB is felelős, amelynek évek alatt sem tűnt fel a törvénytelenségek sorozata, vagy ha igen, akkor sem tett semmit a megakadályozására. Másrészt nonszensz, hogy a károkat azok térítsék meg, akik törvényesen működnek és semmi közük a pénzek eltűnéséhez. Ez olyan, mintha egy cégnél az egyik alkalmazott sikkasztana, és azt a többiekkel fizettetnék vissza.

Az csak hab a tortán, hogy eközben mit sem tudunk arról, hová lett például a Quaestor-ügyben a befektetők pénze, és milyen szerepe volt az egészben az ismert kormányzati kapcsolatoknak. Az sem világos, miért kaphatnak ötször akkora összegig kártérítést a quaestoros ügyfelek, mint más károsultak. Annyi csak a biztos, hogy valamennyi brókertevékenységet is folytató pénzügyi vállalkozásnak fizetnie kell, összesen nagyjából 200-250 milliárd forintot.

Érthető, hogy ez felháborítja őket, és a korábbi megállapodás felrúgásának tartják. Ennek nyomán újra feszültebbé vált a viszony a bankok és a kormány, illetve a Nemzeti Bank között, amit kemény hangú kölcsönös üzenetek kísérnek. A Bankszövetség elnöke szerint hiába hittek a viszonyok lenyugvásának, folyamatos a küzdelem a kormánnyal. Az OTP vezetője még élesebb volt: szerinte tarthatatlan az állami beavatkozás a bankpiaci versenybe, ezért az európai bírósághoz fordultak. Versenysértő lehet például, hogy a lassan monopol helyzetben lévő, állami tulajdonú Főgáz kedvezményt ad az ügyfeleknek, ha azok számlát nyitnak az ugyancsak momentán állami kézben lévő Budapest Banknál. Ez utóbbit később privatizálni akarják, azaz egy magán érdekcsoportnak szereznek már most előnyöket.

Az MNB visszakézből kontrázott, és nem is akárhogyan. Az egyik alelnöke nekiment a bankoknak, felelőssé téve őket a kihelyezett hitelek csökkenéséért. Szerinte a bankok nem járulnak eléggé hozzá a növekedéshez: nem kell a duma, mondta, inkább hitelezzenek. Kevesellte a kockázatvállalási kedvet, mondván ugyanazok a vállalatok legyenek hitelképesek, akik a válság előtt. Egyben követelte, hogy a bankok csökkentsék a rossz hitelállományukat.

Érdekes kijelentések ezek az MNB részéről, mivel pontosan tisztában vannak azzal, hogy a válság óta mindenhol a világon óvatosabb és szigorúbb a hitelezés. Nálunk ráadásul a külön terhek miatti veszteségek még visszafogottabbá tették a hitelezőket, a banki elszámolások és a devizahitelek kivezetésének hatásairól nem is beszélve. Különösen meghökkentő a válság előtti hitelképességi feltételeket számon kérni, miközben jórészt azok miatt ugrott meg a nem teljesülő hitelek aránya. Az pedig már végképp nehezen érthető, hogyan kellene a hitelfeltételek lazításával, azaz a kockázatvállalás növelésével egy időben csökkenteni a rossz hitelek arányát, miközben nőhet azok esélye.

Ha ez még nem volna elég, az MNB alelnöke a bankokat szigorításokkal fenyegette meg, 1-3 százalékos tőkepótlási kötelezettséget helyezve kilátásba a követeléseiket nem teljesítők számára. Ebben az a furcsa, hogy a magyar bankok tőkemegfelelési mutatója uniós viszonylatban is jó, azaz a hitelezés javításához további tőkére nincs szükség. Sokkal inkább az látszik, hogy a kormány ezúttal is erőből, büntetések fenyegetésével próbál hatni, ahelyett, hogy a terhek csökkentésével, kiszámítható és valóban ösztönző pénzügyi és gazdálkodási feltételek kialakításán fáradozna. Egy újabb bokszmenet a bankokkal csak rontja a növekedési kilátásokat.