Görények és konformisták

Az oroszországiak 12 százaléka szerint a hatalomgyakorlók a helyes úton vezetik az országot, míg több mint a fele (55 százalék) meg van győződve arról, hogy az egész politikai garnitúra kizárólag a saját boldogulásával törődik– emelte ki a

Levada Központmértékadó közvélemény-kutató intézet választások előtti hangulatot feltérképező legutóbbi felméréséből a Novaja Gazeta. Persze, a propagandagépezet nyomulása, a másképp gondolkodók megfélemlítése, a közvélemény manipulálása mind változtathat a szavazói magatartáson, és ha még hozzátesszük a választási hamisításokat, akkor akár most is jó találati biztonsággal megtippelhetjük a duma-választások eredményét. Mégsem fölösleges megismerni a tömegek hangulatát, ez segít megszabadulni az alaptalan illúzióktól csakúgy, mint az Oroszországra annyira jellemző felkészületlenségtől a váratlan változásokra – kommentálta az adatokat a Levada igazgatója, Lev Gudkov.

A

neves társadalomkutatóhárom elvi hozzáállást különböztet meg аbban, ahogyan a tömegek a hatalomhoz viszonyulnak: a hatalom feltétlen támogatása; az ezzel homlokegyenest szemben álló tömeges elégedetlenség a hatalommal, és végül a konformista törekvés a hatalom elfogadására annak összes gyengéivel és hiányosságaival.

A „jó politikus csapat” féle pozitív véleményt a posztszovjet korszakban csak jelentéktelen kisebbség képviselte (4 százalék Borisz Jelcin idején, és 10-13 százalék Vlagyimir Putyin első elnöksége korában). A hatalomhoz kötődő, érdekeit kiszolgáló, ezért jobb egzisztenciájú és e miatt lojális – számbelileg kicsiny - csoportok vélekednek így. A hatalmon lévőket pozitívan megítélők aránya csak a „putyini stabilitás” időszakának a végén, a 2007-2008-as választási kampány hatására nőtt meg jelentős mértékben, egészen 26 százalékig, de a gazdasági válság ezt a legutóbb is rögzített 12 százalékra szorította vissza, és az esés feltehetően nem áll meg ott.

A tömegek az autoriter rendszerekben jellemző kettősséggel viszonyulnak a hatalomhoz - fejti ki Gudkov. A passzív függőség, amelyet a propaganda a nemzeti vezetők támogatásaként állít be, krónikus elégedetlenséggel párosul. A hatalmon lévők ebben a megítélésben kizárólag a saját anyagi érdekeik által vezérelt harácsoló görények, - Oroszországban a legkevésbé is gondolják róluk azt, hogy államférfiak és politikusok, akiket a nemzeti jólét és fejlődés hosszú távú tervei motiválnak.

Az elégedetlenséget nem a hatalom autoriter jellege vagy önkénye, nem a demokrácia és a szabadságjogok korlátozása váltja ki, hanem mindenekelőtt az, hogy az állam nem teljesíti a szociális vállalásait. A gazdasági depresszió miatt rosszabbodó színvonalon, egy új válság fenyegetésében élő oroszországi lakosok legtöbbje már nem bízik abban, hogy a hatalom meg tud birkózni a problémákkal. Elégedetlenségük passzív jellegű, egy rossz hangulat, amely nem vezet el ahhoz, hogy az emberek politikai szerepre, életük aktív alakítására törekedjenek, így nincs is különösebb szerepe a politikai folyamatok formálásában.

Sokkal nagyobb jelentősége van a „konformistának” nevezhető társadalmi szegmensnek – írja a Novaja Gazeta által közölt rövid elemzésében Lev Gudkov. Az ide tartozók alapvetően osztják a hatalmon lévők negatív megítélését, de önvédelemből és más okok miatt kénytelenek a hatalom eljárásait igazolni és képviselőire – jelesül az Egységes Oroszországra - szavazni. Részarányuk 25 százalékra tehető. Túlnyomó többségük magasan képzett, jómódú, korábban támogatta a demokratikus átalakulásokat. Mivel valamilyen formában részt vesznek a választásokban, tőlük döntő mértékben függ a hatalom megingathatatlansága. Éppen az ő magatartásuk alakítja ki az alternatíva nélküliség hamis képzetét, az országirányítók kényszerű elfogadását csakúgy, mint azt az illúziót, hogy a „nemzet vezetői” képesek leszámolni a

korrupcióval. A legfőbb vezetők iránti bizalom ugyan még mindig eléggé magas – Putyin 68 százalék, Medvegyev 66 százalék – ám lassan, de feltartózhatatlanul csökken. A bizalom addig áll fenn, míg ki nem merül a jómódban élő, iskolázott „alkalmazkodók” készsége és hajlandósága arra, hogy igazolják a felsőbb vezetés – beleértve a kormányzó párt – tetteit, azaz legitimizálják a rendszert.

A szociális bizonytalanságtól való félelemre, az állami bürokrácia nyomására és a hagyományos, a szovjet időkből származó engedelmességre, közönyre és a politikától való idegenkedésre épülő konformizmusnak kulcsszerepe van a társadalmi hangulatok egyensúlyozásában. Éppen ezektől a csoportoktól függ, hogy a propaganda és a társadalmi ellenőrzés eszközeivel lehet-e semlegesíteni a krónikus elégedetlenséget, vagy mégis meginog a tömegek elvárásainak már nem megfelelő rezsim gyengülő legitimitása.

Persze - szögezi le a társadalomkutató - nincs kétség afelől, hogy a különböző politikai technikák bebiztosítják az Egységes Oroszország győzelmét, de ennek az ára a halmozódó ingerültség és a hatalom képviselőinek népszerűségvesztése lesz. Meglehet, hogy kimerülőben vannak a rendszertámogatás tartalékai, amelyeket a putyini kormányzás tíz éve alatt elég magas szinten sikerült tartani. Egyelőre azonban a hatalom negatív megítélésének a terjedése nem az ellenzéki pártok támogatását erősíti, hanem azt az érzést, hogy nincs alternatíva; az emberek nem akarnak a választásokban részt venni - így nyilatkozott minden második oroszországi lakos -, illetve a protest szavazás lehetséges formáit keresik.