Folyik a kötélhúzás: ki lesz a győztes?

Tudatosan vagy a bizonytalanság miatt, de ellentmondásos kormányzati reakciók követték az Európai Bizottság szokásos tavaszi országjelentését. Varga Mihály gyors értékelésében a bírálat volt a meghatározó, méltánytalannak és tévesnek minősítette a brüsszeli prognózist, amely szerint korrekciós intézkedések nélkül sem az idén, sem jövőre nem tartható a 3 százalék alatti GDP-arányos költségvetési hiány. Ezt az EB főként a magyar kormány által becsültnél alacsonyabb – az idén 0,2 százalékos, jövőre 1,4 százalékos – növekedési kilátásokkal, valamint a bevételi kockázatok nagyságával indokolta, hozzátéve a szokásos megjegyzéseket az egyszeri egyenlegjavító lépések fenntarthatatlanságáról és a fellendülést akadályozó hatásairól.

Később változott a kormányzati kommunikáció és a hangsúly arra tevődött át, hogy a brüsszeli prognózis kedvezőbb az őszinél, és közelebb áll a kabinet számaihoz. Ebből az következhet, hogy megszűnhet a túlzottdeficit-eljárás, azaz végre lekerülünk a képzeletbeli szégyenpadról, ahol egyébként tucatnyi más országgal ülünk, bár mi vagyunk az egyetlenek, akik EU-tagságunk kezdete óta végig ott vagyunk. Ezért is presztízskérdés Orbánék számára, hogy bizonyítsák, nem voltak hiábavalóak a sorozatos megszorítások, ők képesek voltak arra, amire az elődeik nem: leszorítani a hiányt.

Hogy ezt milyen eszközökkel érték el, és azok milyen következményekkel járnak, kevéssé foglalkoztatja őket, az EB-t viszont annál inkább. Részben ebből fakad, hogy velünk szemben valóban láthatóan szigorúbbak az elvárások és erősebbek a kételyek, mint másokkal szemben. Lehet ezt kettős mércének hívni, ahogy Orbánék teszik, csupán azt felejtik el hozzátenni, hogy ez a bizalmatlanság az ő unortodox ténykedésükből ered. A hiánycsökkentési módszereiket, a gazdasági szereplőket sújtó különböző különadók tömegét a saját körükbe tartozókon kívül minden szakértő egybehangzóan hibásnak tartja, és a tények, sajnos, őket igazolják: a magyar gazdaság teljesítménye jócskán elmarad a környező országok átlagától, és az egyik legrosszabb az unióban.

Az egyre szigorúbb figyelmeztetések azonban süket fülekre találtak, sőt a kritikák arrogáns válaszokat váltottak ki. Orbánék szemében Brüsszel mind inkább ellenséggé, a magyar függetlenséget eltaposni akaró zsarnokká vált, amely féltékeny az önálló magyar út sikereire, és a multik, a nagytőke érdekeit képviseli velünk szemben. A Fidesz felfogása igen egyszerű: miénk a hatalom, azt teszünk, amit akarunk, ebbe nem tűrünk beleszólást holmi közös értékrendre, alapelvekre és szabályrendszerre hivatkozva. Az EU dolga mindössze annyi, hogy adja a pénzt, ami nekünk jár, a többi a mi dolgunk.

Ez az arrogancia növekvő zavart váltott ki Brüsszelben, az unió a fennállása óta először szembesült azzal, hogy egy tagországa módszeresen építi le a demokratikus rend garanciáit, tudatosan hagyja figyelmen kívül a közösség alapértékeit, játssza ki a szabályokat. Sem precedens, sem eszközrendszer nincs arra, hogy ilyen esetekben mi a teendő, hogyan lehet a renitenskedő klubtagot megfékezni. Kötelezettségszegési eljárások tömege indult ellenünk számos témában, valódi eredményt azonban ezekkel eddig nem lehetett elérni, a magyar kormány a pávatánc jegyében itt-ott úgy tett, mintha megfogadná az intelmeket, mindenfélét megígért, lényegében azonban nem változtatott semmin.