Fellélegezhetünk: ez a veszély elhárult

Azt nem mondhatjuk, hogy hogy elkapkodták volna a dolgot, de végül megtörtént, amiben bízni lehetett: az amerikai politikai elitben győzött a józan ész, és a két pólus kezelhető kompromisszumra jutott a költségvetési kiigazítás legsürgetőbb kérdéseiben. Szó nincs persze hosszútávú, átfogó megoldásról, csupán annyiban állapodtak meg, amennyire éppen szükség volt a legrosszabb forgatókönyv elkerülésére. Ennek nyomán már nem kell tartani a kényszerintézkedésektől, a 600 milliárd dolláros automatikus megszorítástól, viszont az óriási hiány és a növekvő államadósság ügyét kezelni kell, a vita nagyobbik része tehát még előttünk van.

Az alaphelyzet számunkra is ismerős: az amerikai költségvetés hagyományosan deficites, a válságnak köszönhetően az utóbbi években jelentősen, az államadósság az egekbe nőtt, és drasztikus intézkedések nélkül ez a folyamat megállíthatatlan. Hozzánk képest persze óriási különbségek vannak, hiszen a világ legnagyobb gazdaságáról van szó, a finanszírozás már a dollár egyedi szerepe miatt sem jelent gondot, a költségvetési koncentráció mértéke is messze van a mienkétől stb., ezzel együtt a hiány és az adósságállomány egy szint felett már a működőképességet, a gazdasági növekedést fenyegeti. Ha az amerikai gazdaságba fektetett bizalom megrendül, azt az egész világ megszenvedi.

Nem ismeretlen számunkra az sem, hogy a politikusok a saját érdekeiket követve készek az ország érdekeit is kockára tenni. Alapvető különbség azonban, hogy saját érdekek alatt elsősorban az évtizedek alatt kialakult támogatói tábort kell értenünk, azokat a rendkívül befolyásos lobbierőket, amelyek valójában a háttérből a pártok irányvonalát meghatározzák. Ez mind a demokratáknál, mind pedig a republikánusoknál egy igen összetett és bonyolult kapcsolati háló, amely egészen az aktív szavazói rétegekig nyúlik. Ha egy párt kormányra jut, nyilvánvalóan igyekszik eleget tenni a támogatói elvárásainak.

Ez azonban korántsem egyszerű. Az amerikai politikai rendszer a váltógazdálkodás ellenére lényegében kizárja, hogy olyan hatalmi túlsúly jöjjön létre, mint nálunk, ahol az egyik fél kénye-kedve szerint azt teszi, amit akar, tudomást sem véve más szempontokról. Ennek részeként ritkán adódik olyan helyzet, hogy az elnöknek mind a szenátusban, mind pedig a képviselőházban megnyugtató többsége van, azaz többnyire létezik az egyeztetési kényszer. Pontosan így van most is, amikor a demokrata adminisztrációnak a republikánus képviselőházzal kell folyamatosan küzdenie.

A két nagy párt hagyományosan eltérő gazdaságpolitika elveket vall. Nagyon leegyszerűsítve: a republikánusok a szabad piac hívei, minél kisebb állami beavatkozással, alacsony adókkal, kevesebb központi kiadással, minimális társadalmi gondoskodással. A demokraták viszont erősebb állami szerepvállalást hirdetnek, a tehetősebb rétegek magasabb adójából többet adva szociális, egészségügyi stb. célokra, némileg szigorúbban ellenőrízve a gazdasági-pénzügyi folyamatokat, akár néha beavatkozva a piaci versenybe. A fő ellentét tehát az egyén és a vállalkozás szabadsága kontra az azt korlátozó szempontok, a közös érdekek és társadalmi szolidaritás mértéke körül húzódik.

A mostani vészhelyzethez vezető vita is lényegében ekörül forog. Ez év elején „lejárt” az a jelentős adókedvezmény, amelyet még George W. Bush elnöksége alatt fogadtak el, s amely főként a gazdag rétegeknek kedvezett, de a szegényebbeknél is több pénzt hagyott. Megegyezés híján az adóterhelés éves szinten 500 milliárd dollárral nőtt volna, ami nyilvánvalóan nem csupán a lakosságra, de az egész gazdaságra kedvezőtlenül hatott volna. Emellett a szociális kiadásokat is érintette volna 100 milliárd dollárnyi automatikus lefaragás, komoly csapást jelentve a legszegényebbekre.

Mivel költségvetési korrekcióra mindenképpen szükség van, Obamáék ennek nagy részét a magas jövedelműek adóemelésével kívánták elérni, a republikánusok viszont a kiadások mérséklését követelték, azaz mindkét fél a saját táborának szempontjait követte. A kompromisszum végül az lett, hogy az Obama által javasolt egyénenként 200 ezer, családonként 250 ezer dolláros határ helyett 400, illetve 450 ezer dolláros éves jövedelem felett emelkedik 36 százalékról csaknem 40-re a jövedelemadó mértéke. A nagyjából 100 millió forintos határ fölé a lakosság csupán 2 százaléka esik, de ez is évente százmilliárd dolláros nagyságrendben növeli a bevételeket. A republikánusok követelésére 2 százalékkal emelkedik a legalacsonyabb jövedelműek tb-járuléka is, ami személyenként átlagosan évi ezer dollárt jelent. Változatlanok maradnak viszont egyelőre a szociális juttatások, amelyek Obama választási ígéretének részét képezik.

Miután a teljes kongresszus jóváhagyta a megállapodást, a szakadék veszélye elhárult, a költségvetési probléma azonban maradt. Csak annyit léptek, amennyi feltétlenül szükséges volt, de ez messze nem elegendő a büdzsé konszolidálásához. Valójában csak időt nyertek a további alkudozáshoz, nagyjából két hónapot, mert a 16400 milliárd dolláros adóssághatárt napokon belül átlépik, azután pedig már csak a meglévő pénzkészletekből finanszírozható a költségvetés, azok pedig nagyjából március elejéig elegendőek. A politikai csörték tehát folytatódnak, és egyelőre a hosszú távra szóló konszolidációs rendezésnek még a nyoma sem látszik.

Ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, hogy legalábbis átmenetileg fellélegezhet a világ. Ha bekövetkezett volna a legrosszabb, a befektetők válság üzemmódba kapcsoltak volna, annak minden következményével együtt. Nekünk különösen jó okunk van örülni, mert ahogy az év végi fejlemények is mutatták, a hangulatromlás egyik fő áldozata a forint. A nagyobb árfolyamesést így vélhetően egyelőre megússzuk, ami persze nem jelenti azt, hogy kedvezőtlen változások esetén az ne következhessen be. Bízzunk abban is, hogy legalább az év elején Orbánék sem mondanak vagy tesznek olyat, ami zuhanó pályára löki a magyar valutát.