Ezernyi aggodalom, kevés nyugtató Davosban
Ha nem is észvesztő iramban, de igazán lendületesen bővül a világgazdaság, a nagy régiók mindegyike egyszerre növekszik, s a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a január végi davosi tanácskozásra időzítve felfelé módosította a 2017–19-es időszakra korábban adott prognózisokat. A jövendölés alapja az a meggyőződés, hogy az az adóreform, amelyet az amerikai elnök hirdetett meg, rövid távon élénkítheti az amerikai gazdaságot, s ez jót tesz a globális gazdaságnak is. Ezt maga Donald Trump is hangoztatta, s a globalizáció nyertesének számító üzleti elit jól is fogadta a szavait, hiszen mintha az elnök kezdene ráébredni, hogy Amerika egyedül nem érheti el céljait. Talán újragondolja a nemzetközi kereskedelmi szerződésekről kialakított véleményét is, különös tekintettel a csendes-óceáni partnerségre (TPP), amely eredendően a kínai befolyás növekedését is korlátozni szándékozott volna. Az érintett ázsiai és amerikai országok az Egyesült Államok nélkül is ragaszkodnak a keserves kínok között megszült alkuhoz, de ez persze így már nem egészen ugyanaz, mint Washingtonnal együtt.
A davosi Világgazdasági Fórumon is taglalt aggodalmak hosszú sorába illeszkedik az amerikai politika kiszámíthatatlansága, a politikai, gazdasági és elemzői körökben erősödő benyomás, hogy az Egyesült Államok, akárcsak a két világháború között vagy a hidegháború lezárulása után befelé fordul, lemond vezető szerepéről, a globális folyamatok érdemi befolyásolásáról. Ezzel a Nyugat, amely érdekeit és értékeit az elmúlt hetven évben egységesen védelmezte, töredezetté válik, nyomában fakul a demokratikus berendezkedés fénye, az új népvándorlásnak is köszönhetően idegengyűlölő, populista nézetek, rendszerek törnek előre, rogyadozik a liberális világrend, miközben új rend nem lép a helyébe. Erre utalt a Freedom House Davosban is nagy figyelmet keltő jelentése, amely például Magyarországot is a romló minőségű demokráciák közé sorolta. A globalizáció veszteseinek a félelmére és dühére alapozó populista politika valójában nagy kockázatokat rejt magában. Ehhez jönnek még az ismert válsággócok robbanással fenyegető feszültségei, a nemzetközi együttműködés nélkül kezelhetetlen, súlyos biztonsági kihívások, s ráadásként még a bolygó élhetőségét kikezdő klímaváltozás.
A legkirívóbb kérdés talán ott rejlik, hogy a világgazdaság egyáltalán meddig menetelhet ilyen biztató iramban a politikai aknamezőn. A másik, hasonlóan óriási dilemma – ahogyan a davosi fórum alapítója, Klaus Schwab kifejtette –, hogy miként lehetne új egyensúlyt teremteni az egyes országok társadalmi szerződései és a nemzetközi együttműködés követelménye között. A most feltörő elégedetlenségnek és kiábrándultságnak, illetve a feltörekvő térségben tapasztalható fejlődésnek és gyarapodásnak a gyökerei legalább a nyolcvanas-kilencvenes évekig vezethetők vissza, de Kína világgazdasági beilleszkedéséig bizonyosan. A globalizáció világszerte növelte a jólétet, de a fejlett régiókban veszteseket is teremtett. Vagyis a gazdagodás nem terült szét arányosan, egyes társadalmi csoportok kimaradtak belőle, s az Egyesült Államokban inkább, mint Európában. A vesztesek úgy érzik, megfeledkeztek róluk. Viszont meghálálnak minden hívó szót. S az Egyesült Államokban inkább, mint Európában. Ezért győzött Trump Amerikában, s ezért Emmanuel Macron Franciaországban.
Az aggodalmak enyhítésére alkalmazott nyugtatók így nem is lehetnek azonosak. Azt sem tudni, beválnak-e, s ha igen, mégis melyek. Plutopopulistának nevezi Trumpot a Financial Times szemleírója, Martin Wolf, mert úgy értékeli, hogy az amerikai elnök a plutokráciának, a legvagyonosabb rétegeknek kedvez tettekben, míg a szavazói bázisának szavakban. A hamarosan kisebbségbe kerülő fehér középosztálynak, a kínaiak miatt munkahelyüket vesztő munkásoknak ígéri a mexikói határfalat, a kereskedelmi háborút, az Amerika mindenekelőtt programot. Adóreformja viszont a tehetőseket támogatja, a felső egy százalékot, a nagyvállalati elitet. A Nobel-díjas Joseph Stiglitz Davosban arról beszélt, hogy az Egyesült Államok fektette le a számára is igen kedvezőnek bizonyult liberális világrend alapjait, ám most éppen ezt számolja fel, a beígért adóreform pedig nem egyéb, mint jövedelmi átcsoportosítás a vagyonosak javára. Vagyis tovább tágul a jövedelmi szakadék, holott éppen ez a jelenség sodort a populizmus felé széles rétegeket. Ráadásul az adópolitika következménye az lesz, hogy felduzzad a költségvetési deficit, megugrik az államadósság aránya, s ennek nyomán néhány év múlva nagyot fékezhet a gazdaság. Trump bázisát persze egyelőre nem nagyon zavarja, hogy a szavak és a tettek nincsenek összhangban.
Trump úgy érkezett Davosba, hogy indulása előtt büntetővámokat vetett ki dél-koreai és kínai mosógépekre, kínai napelemekre. A francia államfő, akárcsak Angela Merkel német kancellár, a populizmus és a protekcionizmus visszaszorítását és a többoldalú megközelítést sürgette, azzal a megjegyzéssel, hogy nem volna szabad könnyű megoldásokat ígérni a lappangó problémákra a magukat vesztesnek érző polgárok számára. Trumppal szemben Macron – és alighanem Merkel is, akinek energiáit leköti a kormányalakítás – mindinkább úgy gondolja, hogy országa nem attól lehet sikeresebb, ha visszavonul a nemzetközi életből, hanem éppen ellenkezőleg. De ez a cél csak az egységesebb Európa keretében érhető el. A körvonalazódó francia–német uniós reform, kiegészülve a társadalmilag érzékenyebb adópolitikával és oktatásfejlesztéssel, elvileg Trump ellensúlyát is képezhetné, kiutat mutathatna.
Az ellensúly persze lehet Peking is, amelynek fejlesztési terveit szinte imába foglalták Davosban, például a brazil és a pakisztáni vezetők. Ám Kína – írja a Foreign Policy folyóirat által újra az olvasók figyelmébe ajánlott cikkében Joseph Nye – egyelőre nem akarja megváltoztatni azt a rendet, amely felemelkedését előmozdította, s még sokáig nem is éri utol az Egyesült Államokat sem gazdasági, sem katonai téren. A harvardi professzor egy éve arról értekezett, hogy Trump szerint a jelenlegi világrend fenntartásának költsége meghaladja az általa termelt hasznot, s ezért Washington inkább kétoldalú megállapodásokra törekszik úgy, hogy minden egyes ügyletből győztesként kerüljön ki. A múlt század harmincas éveinek káosza nem fenyeget ugyan, de a populizmus ma is hatásos, ezért a globalizáció pártfogóinak az egyenlőtlenség mérséklésére, a leszakadók támogatására és a gazdasági növekedés serkentésére kellene törekedniük. A helyzet stabilizálásában pedig az Egyesült Államoknak vezető szerepet kellene játszania, mert – szögezi le Nye – a liberális világrend által elért biztonságot és prosperitást nem akkor kellene nagyra értékelnünk, amikor ezeket az értékeket elvesztettük. Akkor ugyanis már késő lesz.
