Európai elismerés

Az Ausztriában működő, nagy tekintélyű újságíró-szervezet, a Reporter ohne Grenzen idei Sajtószabadság díját (Press Freedom Award) két magyar publicista, Vásárhelyi Mária és Rényi Pál Dániel kapta. Korántsem véletlenül. Okot erre nemcsak a díjazottak elvitathatatlan érdemei szolgáltattak, hanem az a szintén vitán fölül álló, félelmetes hatalmi nyomás is, amely a magyar sajtószabadságot létében fenyegeti. (Akik ezt elvitatnák, maguk is az elnyomó gépezet csavarjai, ha tudnak róla, ha nem.)

A magyar médiában nem vált eseménnyé a rendkívül jelentős tény. Pár szórványos kivételt leszámítva alig jelent meg róla tudósítás. Pedig a díjat a legünnepélyesebb keretek között adták át az Európai Bizottság képviseletének bécsi székhelyén. Rubina Möhring, a Riporterek Határok Nélkül ausztriai szervezetének igazgatónője úgy fogalmazott, a magyarországi „visszás demokráciapolitikai állapotok” miatt döntöttek úgy, hogy ebben az évben magyar újságírók kapják a díjat. „Magyarország nem Ukrajna, és nem Kazahsztán, ott nem gyilkolnak meg újságírókat – mondta a díjazottak munkásságát méltató Paul Lendvai. – De elbocsátják őket százával, tovább folyik a tisztogatás a közmédiában, és ezért nem lehet etikai normákról és professzionalitásról beszélni.” A magyaroknak szolidaritási gesztusként is odaítélt díjakat fogadó itthoni közöny sajnos igazolta az élő legendának számító osztrák–magyar újságíró szavait.

Rényi Pál Dánielt nincs szerencsém személyesen ismerni. Vásárhelyi Máriához azonban régi, mondhatom, különös és rendhagyó viszony fűz – engedtessék meg ezért, hogy a továbbiakban csak róla (s egy kicsit magamról is) írjak. Nem akarom hosszan méltatni a munkásságát, elég, ha annyit mondok: az erodálódó kádári diktatúra éveitől napjainkig – az új orbáni önkényuralom létrejöttéig – egyfolytában a magyar sajtószabadságért küzdött, aggódott, munkálkodott. Mindig elvszerűen, mindig erős és tiszta szenvedéllyel. Ám e szenvedély sose volt vak, sohasem önmagából táplálkozott: részletes, pontos, logikus rendben és szerkezetben prezentált tényeken alapult – rendre tiltakozva az utóbbiak ellen.

Valaha az ellenkező oldalon álltunk a médiaháborúnak nevezett iszapbirkózásban, amely nemcsak a politika és a média, hanem az egymással rivalizáló politikai erők között is zajlott – a média okán és ürügyén. Vásárhelyi a bal-, én a jobboldalon. Természetesen nem értettünk egyet az Antall-kormány és a sajtó viszonyának megítélésében, s később sem számos dologban. Olykor nyílt színen vitáztunk egymással (másként nem volt módunk, nem ismervén egymást személyesen), néha leírtunk kemény mondatokat is.

Aztán azon vettük észre magunkat, hogy egyre több dologban egyetértünk. Szinte mindenben. Lényegében mindenben. Pedig közben egyikünk se változott. A politika változott meg körülöttünk, egyre rémesebb módon. A régi frontvonalak elhalványultak, majd eltűntek, és merőben új (a rendszerváltozás idejére emlékeztető: ilyen értelemben régi) frontvonalak alakultak ki, s váltak meghatározó, majd kizárólagos érvényűvé. A bal–jobb, a liberális–konzervatív és a többi megoszlás helyére az új évezred elejétől egyre inkább a demokrácia híveinek és ellenfeleinek (idővel ellenségeinek) mind élesebbé váló frontvonala került. És mi ugyanazon az oldalon találtuk magunkat. Méghozzá a legtermészetesebb módon, hisz mindketten elsősorban demokraták vagyunk, másodsorban liberálisok, és csak harmadsorban bal- vagy jobboldaliak. Idővel személyesen is megismertük egymást, s Vásárhelyiből számomra (mint minden ismerőse és barátja számára) hamarosan Marcsi lett. Akiben nagyszerű embert – immár jó barátot – volt szerencsém megismerni.

Kedves Marcsi, szívből gratulálok Neked a megtisztelő díjhoz, amelyet nagyon, de nagyon megérdemeltél. (Sokkal jobban, mint az a magyar sajtó, amely szintén megkapta rajtad keresztül, csak nemigen vett róla tudomást.) Az írásod, amelyet konkrétan jutalmaztak, az Élet és Irodalomban jelent meg, A háborúnak vége címmel. Keserű írás volt.

„A sajtószabadság először a lelkekben halt meg, a most elfogadott médiatörvény egy húszéves háborús korszakot zár le, amely a sajtószabadság teljes vereségével ér véget. A szabad sajtó akkor halt meg Magyarországon, amikor a szerkesztőségek többségébe beköltözött a félelem. Ez pedig nem tegnap és nem tegnapelőtt, hanem egy évtizede elkezdődött... »A sajtószabadság, drága barátaim... olyan közjogi állapot, amelyet szabad emberek hoznak létre« – írta Nádas Péter 1998-ban, és ennek az állításnak az igazságtartalmát semmi nem igazolja olyan meggyőzően, mint a magyar sajtó mára kialakult, lehangoló állapota.”

Midőn ezt írtad (az év elején), tökéletesen igazad volt.

Amikor én írom ezt a cikket, hál’ istennek, már nem teljesen. Mert a napokban váratlan és meghökkentő események történtek. A magyar médiában akadt néhány ember, aki nem bírta tovább. Akiknek elegük lett a hatalom egyre őrültebb tobzódásából. Akiknél hirtelen betelt a pohár, s egyszerre kicsordult. Éhségsztrájkba kezdtek. Mert hirtelen azt érezték, hogy az elemi egzisztenciális érdekeiknél előbbre való a saját – emberi és szakmai – becsületük.

És elég volt pár ember bátorsága: a hatalom meghátrálni kényszerült. Mert a hatalom erejét a tőle való félelem adja. A félelem vége: a hatalom vége. Egyre többen értik majd meg azt az egyszerű igazságot.

Drága Marcsi, Bródynak hamarabb lesz igaza, mint tegnap hittük: „Lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság.”