Európa spórol
Ha a megszorításoknak elkeresztelt takarékossági intézkedések valóban szükségtelen, csupán az emberek megnyomorítását szolgáló, ördögtől való dolgok, akkor bejelenthetjük, hogy az Európai Unió tagországainak jelentős részében a kényszer pontosan ilyen „ördögi” módszerek felé viszi a túlköltekező kormányokat. Most már abból se csinál senki titkot, hogy – Bajnai Gordont idézve – ami következik, fájni fog. Olykor nagyon. Érdemes sorba venni, hol mi készül. ACZÉL ENDRE írása.
Spanyolországban Luis Zapatero szocialista kormánya mindössze egyfős parlamenti többséggel tudta lenyomni a honatyák torkán az összességében 15 milliárd euró (az éves magyar GDP csaknem hetede) értékű kiadáscsökkentő csomagot. A szóban forgó összeget, amely épp a duplája az előző, januárban életbe léptetett előirányzatnak, a madridi kormány 2011 végéig kívánja megspórolni, remélvén, hogy az idén 9 százalék körüli GDP-arányos költségvetési hiányt jövő év végéig 6 százalékra tudja levinni.
Noha ez az euróövezetben „kötelező” mértéknek még mindig a duplája, az ár nagy lesz. A közszférában tevékenykedők fizetését az idén 5 százalékkal csökkentik, majd 2011-től befagyasztják; egyszersmind 6 milliárdot vágnak le az állami beruházásokból. A nyugdíjasoktól – leszámítva a minimálnyugdíjúakat – ugyancsak megtagadnak minden emelést a jövő évtől. Könnyen kiszámítható: ha az egyéni és a közületi keresletet ilyen mértékben visszafogják, annak milyen hatása lesz a növekedésre és a foglalkoztatottságra, bár ugyanez a képlet minden takarékoskodó országra ráhúzható. A különbség „csak” annyi, hogy Spanyolország minden elképzelést felülmúló, majdnem 20 százalékos munkanélküliséggel küzd.
Olaszországban Berlusconi miniszterelnök egy teljes éven át hirdette (és hitette el még az IMF-fel is), hogy országát a válság nemigen sújtotta, és a közpénzek rendben vannak. Május 24-én azonban gazdasági főtanácsadója bejelentette, hogy az ország csak olyképpen menthető meg „a görög típusú kockázatoktól”, ha „nagyon súlyos, nagyon kemény áldozatokat” hoz. Az olaszok csak akkor hittek a fülüknek, amikor másnap a kormány 24 milliárdos deficitcsökkentő intézkedési tervet jelentett be, amelynek talpköve a közszféra fizetéseinek hároméves befagyasztása, továbbá az esedékes nyugdíjba vonulások pár hónappal való elhalasztása (mivel ezzel is spórolni lehet). De itt a legrosszabb sors az önkormányzatokra vár, amelyek a kérdéses összegnek majd a felét lesznek kötelesek megtakarítani, általában a kezelésükben levő iskolákon és kórházakon.
Portugáliában a politikusok és a legjobban kereső közalkalmazottak számolhatnak bérük 5 százalékos csökkenésével, a legnagyobb jövedelműek pedig szja-pótlékkal. Itt az állami bevételek fő forrása az adóemelés lesz, amely 1-2,5 százalék magasságban gyakorlatilag minden adónemre kiterjed. Korábban már megszavaztak Lisszabonban egy takarékossági programot, s ennek értelmében elhalasztanak állami nagyberuházásokat, és – privatizálnak.
Írországban egy év leforgása alatt háromszor is módosították a költségvetést, arccal az adóemelések és a közszféra béreinek csökkentése felé. Az idén 4 milliárd eurót takarít meg a kormány, de a költségvetés deficitje az év végére még így is csaknem háromszorosa lesz a magyarénak.
Görögországban valósággal lehetetlen számba venni, hogy a szinte fél évtizedre (!) tervezett bérbefagyasztáson kívül mi mindent vesznek el a közszféra alkalmazottaitól. Gyakorlatilag a kedvezmények, a külön juttatások javát. Tudvalevőleg ebben az országban öltötte a válság a legszélsőségesebb formákat, a tényleges gazdasági teljesítmény és a jövedelmpolitika itt szakadt el leginkább egymástól.
Románia nem euróövezeti ország ugyan, de az IMF által „összegründolt” segélycsomag ellenértékeként a közszféra dolgozóira itt vár a legkeserűbb sors. A kormány a fizetések 25 és a nyugdíjak 15 százalékos csökkentése mellett döntött, ami első hallásra majdnem képtelenségnek hat, pedig igaz. A jövedelemvágás alól csak a magyar pénzben 40 ezer forintot sem elérő minimálbérek és a 20 ezer forintot alig meghaladó minimálnyugdíjak jelentenek kivételt. Keleti szomszédunknál „alaphangon” is olyan méretű tiltakozásokra lehet számítani a köztisztviselők, a pedagógusok és az orvosok részéről, mint Görögországban.
Nagy-Britanniában, noha a költségvetés deficitje asztronomikus (viszont az adósságbesorolás problémamentes), az új konzervatív–liberális kormány egyelőre csak óvatos lépésekre szánta rá magát, elismervén azonban, hogy az adóemelések idővel elkerülhetetlenek lesznek. Pillanatnyilag egy 7 milliárd eurót alig meghaladó takarékossági program van érvényben, amely az egyes minisztériumokra kirótt spóroláson, állami projektek elnapolásán és a közszférában foglalkoztatottak számának befagyasztásán kívül semmilyen érzékeny intézkedést nem tartalmaz.
Klasszikus megszorítások egyelőre Párizsban sincsenek. Igaz, a kormány a 2011–2013 közötti időszakra a költségvetés kiadási oldalán csak a nyugdíjak karbantartását és az államadósság kamatainak fizetését garantálja, továbbá 10 százalékkal kívánja csökkenteni az államapparátus üzemi költségeit, de Sarkozy elnök szerint ez nem igazi takarékossági program. Neki a büszkesége sem engedi meg, hogy „beálljon a sorba”.
Németországot egyelőre kizárják azoknak a sorából, akiket a válság kényszerintézkedések felé sodort volna. Ez azonban tévhit. A német alkotmány úgynevezett „adósságféket” ír elő, ám ez csak úgy tartható, ha a költségvetés a 2011 és 2016 között keletkező, évente 10 milliárdos „lyukat” valahonnan betömi. Ennek megfelelően az Angela Merkel vezette koalíció de facto levette a napirendről az általa korábban ígért adócsökkentéseket, ezzel szemben különféle bevételnövelő trükkökkel barátkozik. A német sajtó ezek között említi a mintegy ötven termékcsoportra kivetett kedvezményes (19 helyett csak 7 százalékos) áfa törlését és egy egész csomó eddigi könnyítés megszüntetését. Ezek az intézkedések érinthetik az ingázókat, a vasár- és ünnepnapi, illetve az éjszakai túlórák, valamint a kézművesipari tevékenységek adómentességét. Hivatalosan elismerték, hogy a polgárok tekintélyes csoportjai „pótlólagos terhekkel” számolhatnak – és persze odaszólítják a kasszához a bankokat is, amelyeknek majd hozzá kell járulniuk a költségvetés szanálásához.
Áttekintésünkben nem tértünk ki azokra a kisebb uniós tagországokra, amelyek vagy egészen drasztikus spórolásba kezdtek (mint például az euró bevezetésének küszöbén álló Észtország), vagy ilyen-olyan mértékben növelték az állami bevételeket, s ezzel párhuzamosan csökkentették a kiadásaikat. Lengyelországban például, amiképpen Csehországban is, óriási főfájásokat okoz a nyugdíjkassza állandó és szakadatlanul növekvő deficitje; oda terelnének több pénzt a magánnyugdíjpénztárak kárára.
Sajnálatos módon a magyar közvélemény nagyobbik fele azt hiszi, hogy az országot az elmúlt nyolc évben valósággal „lebombázták”, koldusbotra juttatták, holott például a nyugdíjkasszát nálunk rendbe tették, és a fenti példák mind arra vallanak, hogy az unióban tucatnyi ország még csak előtte van mindazoknak a megszorításoknak, amelyeken mi már túljutottunk.
