„Bizonyos átalakítások”

- Azt mondta ironikusan, amikor felhívtam: „Nem biztos, hogy túl kritikus leszek. Nem baj?” Aki az ön szakmájában nem kötelezi el magát egyértelműen, azt kinézik?

– Nem, de a közgazdász-társadalom is leképezi az országot, éppolyan megosztott. És bár kritikus vagyok, lehetnek olyan kormányzati lépések, amelyeket el tudok fogadni. A The Wall Street Journalban meglebegtetett célok egy részével – persze lássuk a tetteket! – elvben egyet tudok érteni.

- Ráadásul a miniszterelnök kiejtette a szörnyűséges reform kifejezést.

– Hát igen. Nagy merészség ez tőle. Nem is Magyarországon tette, pedig az új gazdaságpolitikai tervekkel először itthon szokás előhozakodni. Úgyhogy érdeklődéssel vártam a parlamenti szeánszot (egyelőre hiába), mivel ilyesmiről korábban nem beszéltek, ellenzékben pedig módszeresen fúrtak minden tervezett átalakítást.

- Tehát nem lesz túl kritikus, csak amennyire jólesik.

– Aztán lehet, hogy a végére belelendülök.

- Lássuk. A Magyarországról szóló külföldi írásokat olvasva az ember kapkodja a fejét. Az egyik nézet szerint gyógyulófélben vagyunk, a befektetői bizalom nő, a másik szerint Magyarország „sötét ló”, folyamatosan leminősítik.

– Ami a minősítőintézeteket illeti, róluk megvan a véleményem. Az úgynevezett minősítő cégek könnyen lehúznak valakit, annál nehezebben ismerik el a pozitív változásokat.

- A mi vesszőfutásunk, ha jól emlékszem, azzal kezdődött, hogy durván szakítottunk a valutaalappal.

– Azt nem is értettem. Fontos, tudom, mennyire fontos, hogy a magyar kormányfő emelt fővel beszéljen mindenkivel, de muszáj ehhez kötekedni? Hát ki a fene akar nekünk diktálni, ki akar minket leigázni? Tisztázzuk végre: a Nemzetközi Valutaalap (és testvérintézete, a Világbank) többször nyújtott hazánknak életbevágóan fontos segítséget, soha nem akart rosszat, pláne nem akart semmit ránk kényszeríteni. De a hitelezőnek talán joga van tudni, mire adja a pénzét.

- Ön mondta: még el is tudja fogadni a válságadók egy részét. Egy exbankártól ez minimum furcsa.

– Miért? A magyar bankok éveken át rengeteg pénzt kerestek a magyar államon, mellesleg épp az első Orbán-kormány idején. 2001-ben vezették be a lakástámogatások rendszerét, amelyen a bankok jól megszedték magukat. Meg tudom érteni, ha most megkérik őket: szíveskedjenek beszállni a bajban. De ennek feltételei vannak. Meg kell mondani, mennyivel és meddig, hogy tervezni, működni tudjanak. És mindennek van határa, a bankrendszert sem szabad hazavágni.

- Térjünk vissza tárgyunkhoz, a magyar gazdaság külföldi reputációjához.

– Az sajnos elég siralmas, pedig a gazdaság helyzete korántsem indokolná. Más kérdés, hogy a független elemzők, az Európai Központi Bank, az unió bizottságai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nem tartják kiszámíthatónak. Kérdés: a bejelentett költségcsökkentő lépések segítenek-e.

- A hiánycél végül is teljesül...

– De mi lesz 2012-ben, ha feléltük a családi ezüst árát? Improvizáció, kapkodás folyik, pedig mindenki arra számított, hogy a nagy fülkeforradalmi győzelem után egy stabil kormány kész tervekkel áll elő.

- Láttunk ilyet 2006-ban. Gyurcsány nem tizenhárom „rózsaszín dossziét” lobogtatott?

– Amelyekben nem volt semmi. A 2010-es dossziék is üresek.

- Talán előbb-utóbb szembesülhetünk végre a The Wall Street Journalban felkonferált „reformokkal”. Mit szűrhetünk le belőlük?

– Minden kommunikációs trükk ellenére már a külföldi interjúban visszaköszöntek a bukott kormány kíméletlenül megfúrt reformötletei, elemi szinten, töredékesen. Olyanok, mint „az egészségügy racionalizálása”...

- Szegény Molnár Lajos foroghat politikai sírjában... De menjünk tovább: megnyirbálják a közsegélyezést, „keményen fogják” a rokkantnyugdíjasok tömegét, a Horn-féle utazási kedvezménynek is mintha lőttek volna.

– Mit mondjak erre? Mindig lelkes híve voltam a szociális rendszer átalakításának. A mai Magyarországon szinte mindenki kap valamiféle segélyt, támogatást. Ezt nem bírja el a gazdaság.

- Háromszázezer alultáplált gyereket elbír? Reformok ezek, amelyekkel Orbán előállt?

– A magyar nyelv végtelenül gazdag. Ne nevezzük reformnak, megszorításnak, ha annyira prüszköl ellene a nép. Mondjuk úgy, hogy „a nemzeti egyetértés kormánya által, a nemzeti együttműködés jegyében nemzetileg kimunkált nemzeti összefogás programja”. Így megeszik „a zemberek”? Ám legyen. Egy biztos: a legalább húsz éve ismert szerkezeti gondok megoldása nélkül semmire sem megyünk.

- Korábban úgy tudtuk: az egészségügy forráshiányos. Most kiderül, mégis „racionalizálható”?

– Ellenzékben még népirtással példálóztak. De a piac kikényszeríti a változásokat. Megfúrták a háromszáz forintos vizitdíjat. A gyógyszerkassza szűkítése nem keményebb csapás?

- De még nem reform.

– A miniszterelnök úr törölte a szót a szótárából. Így ad hoc ötletelés folyik: miből lehet pénzt kisajtolni. Egy biztos, nem a befolyásos, politikailag aktív csoportokat sarcolják meg.

- A szegényebbeket? Miért őket?

– Mert csöndesebbek, passzívabbak, nincs hangjuk, és ritkán szavaznak. Mellesleg ezt most tőlem hallja, „a szívtelen bankvezértől”, akinek szociális érzékenysége aktív bankelnökként a nulla felé tendált. De a tények tények maradnak: ha adót csökkentek, ha bevételt szűkítek, a kiadásaimat mérsékelni kell. A személyi jövedelemadó magasabb fizetésűek számára kedvező csökkentésének fedezetét meg kell teremteni. Drukkoltam is Járainak: legyen már újra miniszter. Amikor adócsökkentést követelt, a fedezetét nem jelölte meg. Azt mondta, kezét széttárva: ez már a politikusok dolga. Gondoltam, miniszterként „megokosodik”. Adót csökkenteni ugyanis népszerű. Sajnos a fedezetét is meg kell teremteni.

- Ezt már látjuk. Orbán az első magyar miniszterelnök, aki mitikus távlatokba tolta az euró bevezetésének időpontját. 2020 utánra.

– Pedig pár év alatt be lehetne vezetni. Magyarország végül is hozza a három százaléknál nem magasabb költségvetési hiányt, az inflációs előirányzat is közelít, az államadósság csökkenő tendenciát mutat. Akár el is kezdhetnénk. De aki belép a „klubba”, annak ez hatalmas fegyelmező erő. És az eurózóna változik. Az unió előbb-utóbb a tagországok költségvetésébe is bele akar szólni.

- Orbán az ilyesmit nem nagyon szereti.

– Nem bizony. Ő úgy mondja: elfogadjuk a célokat, de mi mondjuk meg, mit, hogyan érünk el. Brüsszel viszont másképp képzeli.

- Magyarország a rendszerváltás óta négyszer volt olyan helyzetben, hogy fenntartható fejlődési pályára álljon. Valamennyi lehetőséget elpackázta.

– Magyarország viharos tengeren hajózik. Elég az ideológiai igehirdetésből, az országnak koherens és realista gazdaságpolitikát kell folytatnia. Nem engedheti meg magának, hogy ellentétes irányba mutasson a fiskális és a monetáris politika, a Nemzeti Bank kamatpolitikája és a költségvetés. Miért volt szükség az egyébként magas kamat emelésére? Azt mondja az MNB elnöke: nő az inflációs veszély. Ugyanakkor az Európai Központi Bank ugyanolyan inflációs veszélyek közepette megtartja jelképes szintű alapkamatát. A monetáris és a fiskális politikát és azok összehangolását nem befolyásolhatja kölcsönös ellenszenv, személyes rossz viszony. Ahogy Orbánnak is be kell látnia: a kormányzás nem örök küzdelem, háború, büntető hadjárat, bosszú. Takarítás, konyhai aprómunka is.