Beleroppanunk az erős forintba

Ismét emelt az MNB: immáron 8,5 %-os az alapkamat. Mint ahogy Simor András elnök magyarázatából megtudtuk, az ismételt emelés oka a fokozódó inflációs nyomás, a vártnál magasabb inflációs kilátások. A jegybankok által gyakorolt inflációs célkövető pénzpolitika logikája alapján az MNB helyesen döntött; így döntött volna Trichet (az ECB Elnöke), vagy bármely más, euro övezethez még nem tartozó jegybank elnöke is. A kérdés nem is az, hogy az MNB negyed százalékponttal emeli az alapkamatot vagy sem, sokkal inkább az, hogy helyes-e manapság Magyarországon erőltetni az inflációs célkövető monetáris politikát, vagy van-e esetleg más alternatíva.

Az inflációt követő célrendszert az MNB 2001 óta gyakorolja. Szigorú, a maastrichti kritériumnak – a GDP 3 %-a körüli éves költségvetési hiány. A beláthatatlan messzeségbe tűnő euro bevezetési dátum kapcsán nem az MNB által követett monetáris, sokkal inkább az elmúlt években folytatott fegyelmezetlen fiskális politikát kell okolnunk. A fegyelmezetlen költségvetési politika az MNB minden erőfeszítése ellenére okozója volt az euro övezeti átlagnál 3 – 5 %-al magasabb hazai inflációnak, a magas adó és járulékterhek miatt a gazdaság versenyképességének fokozatos romlásának, a költségvetési újraelosztás immáron 50 %-ot is meghaladó kényszerének.

2007-ig az infláció a világgazdaságban a sok éves átlagnál kisebb kihívások elé állította a jegybankokat. Az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor az energia és mezőgazdasági árak drámai mértékben megemelkedtek. Amely országokban az inflációt mérő kosárban az energia és mezőgazdasági árak viszonylag kis súllyal szerepelnek, az áremelkedések az ott magasnak tartott, 3 – 3,5 %-os mértéket értek el. A közép-kelet európai régióban (és tulajdonképpen az egész fejlődő világban), ahol a mezőgazdasági termékek és az energia árak súlya jóval magasabb, a korábban várt szintekhez képest több százalékponttal emelkedett az infláció és a kilátások is nagymértékben romlottak. Az inflációs célkövető pénzpolitika ilyenkor automatikusan emeli a kamatokat, pedig be kell látnunk, hogy a világgazdasági áremelkedések törvényszerű begyűrűzését magasabb kamatszinttel nem lehet megakadályozni. A magasabb kamatszint ugyanakkor minden gazdasági realitást mellőzve erősíti a forintot és többlet adósságszolgálati terhet tesz a költségvetésre. Így az emeléssel nagyobb károkat okozunk, mint amit maga az infláció előidéz.

Ugyanakkor a célt, amiért elméletileg a kamatemelést az MNB meglépi, nem éri el: a belső keresletet így nem lehet visszafogni. Úgy a lakosság, mint a vállalati kör inkábbi degen pénznemben vesz fel hiteleket, melyek kamata alacsonyabb. Ez ugyan árfolyamkockázatot jelent a hitelfelvevőnek, de az inflációs célkövetés a magas forint kamatszinten keresztül szinte garantálja a stabil, vagy akár az erősödő árfolyamot: a forint nominálisan az elmúlt 7 évben 10, az euro övezeti és a hazai inflációs különbséget figyelembe véve, reálárfolyamon legalább 40 %-kal felértékelődött. Az euro övezeti csatlakozásnak, a konvergencia folyamatnak elengedhetetlen része az adott pénznem reál felértékelődése, így volt ez (lásd Olaszország, Görögország, Portugália) és lesz is (Szlovákia) minden, csatlakozni vágyó ország esetében. Magyarországon ugyanakkor ennek ellenére – döntően az elmúlt évek költségvetési túlköltekezése miatt - ma sokkal messzebb vagyunk az euro csatlakozástól, mint voltunk 2001-ben.

A Jegybank elnökének igaza van abban, hogy a költségvetés egyenlegének kb. 2000 milliárd forintos – ez a hazai GDP 8 %-a - javításával óriási előrelépést lehetne tenni a híres hírhedt maastrichti kritériumok teljesítése területén, belátható közelségbe terelve ismét az euro bevezetés céldátumát. A bökkenő az, hogy egy ilyen nagyságrendű költségvetési javulást hosszú, akár 5–10 évig is elhúzódó, átfogó reformokkal lehet csak megvalósítani. Itt nem csak 2000 milliárdos szaldójavulásról van szó, hanem eközben helyre kell állítani a hazai gazdaság versenyképességét is. Ez pedig jelentős adó- és járulékcsökkentést feltételez, a költségvetési újraelosztás szintjét a jelenlegi 51 %-ról a 40-es tartomány aljára kellene szorítani és fontos lépéseket kellene tenni az infrastruktúra, környezetvédelem, oktatás, egészségügy, stb. fejlesztésének területén is. Ahhoz nem kell nagy jóstehetség, hogy a hazai gazdaság az inflációs célkövető monetáris politika egyenes következményének tekinthető erős és nominálisan tovább erősödő forinttal nem tudja teljesíteni az elkövetkező évek versenyképességi kihívásait, a gazdaság egyszerűen beleroppan az erős forintba. A gazdaság versenyképességének helyreállítását egy, a maitól eltérő monetáris politikával kellene támogatni.

Távol áll tőlem, hogy kritizáljam az MNB-t, mégis azt mondom, hogy a világban felpörgött inflációs folyamatokat megfékezendő magas forintkamatok politikáját nem szabad tovább folytatni, a forintot nem szabad tovább felértékelni, fel kell adni az inflációs célkövetés rendszerét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jegybanknak fejet kell hajtania az infláció elszabadulása előtt. Ténylegesen - a hitelintézetek által folyósított devizahitelezés adminisztratív korlátozásával – szűkíteni kell a belföldi pénzkínálatot. A világpiaci inflációs jelenségek és a hazai versenyképességi kihívások tükrében ne féljünk valami újat alkotni a monetáris politikában.