Az SPD kancellárjelöltje és mi

Habemus papam!- sóhajtott fel hosszas jelöltkereső nyüglődés után a német szociáldemokrata párt (SPD). Miután az Angela Merkel kancellár lehetséges kihívóiból álló „trojka” két tagja, Sigmar Gabriel pártelnök és a frakcióvezető Frank-Walter Steinmeier közölte, hogy nem vállalja a jelölést, maradt a jelenleg pártfunkció nélküli harmadik, Peer Steinbrück.
Az SPD azonban – amelynek sikerült megbuktatnia három szocdem kancellár közül kettőt, Willy Brandtot és Helmut Schmidtet – hű maradt önmagához: azonnal elkezdte fúrni saját jelöltjét. Szemére vetette, hogy „szociáldemokratához nem illő” magas honoráriumot fogadott el bankok, biztosítótársaságok, nagyvállalatok vezetőinek tartott előadásaiért. Az állítás igaz. De az is, hogy abban a lígában, amelyben Steinbrück versenyez (négy év miniszterelnökség Észak-Rajna-Westfáliában és ugyanannyi a pénzügyi tárca vezetőjeként Angela Merkel koalíciós kormányában), nem szokatlan az előadásonkénti akár húszezer eurós honorárium sem. (Amikor Henry Kissinger még elfogadott ilyen meghívásokat, nem ült harmincezer dollár alatt mikrofon elé.) Az tehát lehet, hogy Steinbrück vétett a „szociáldemokrata erkölcs” ellen, de törvényt nem sértett. Az ugyanis három csoportba osztja a képviselők, miniszterek mellékkeresetét: háromezer-ötszáz euró alatt, hétezer euróig, és afelett. Azt, hogy milyen tevékenységből, és kitől származik a mellékkereset, nem kell megjelölni.
Kétségtelen, hogy a törvény rossz, hiszen a hétezer-egy eurós honorárium ugyanabba a kategóriába kerül, mit a százezres. De az is igaz, hogy a párt balszárnya, amely ezért támadja Steinbrücköt, eddig nem emelt kifogást a törvény ellen. Saját tagjai is éltek vele, ha tehették. Nem beszélve a konzervatív ellenzékről, amely mindig megakadályozta a törvény átdolgozását. A Transparency International csodálkozik: „Érdekes, hogy most hirtelen azok követelnek áttekinthető szabályozást, akik eddig ez ellen voltak. Pedig csak ilyen törvény teszi lehetővé, hogy az adófizetők megítélhessék: választott képviselőjük befolyásolható-e mellékes keresettel?” Így aztán a Der Spiegel szerint „Steinbrück máris magáénak mondhat – igaz, akaratlanul – egy érdemet: lesz új törvény”.
Ám a szociáldemokratáknak nemcsak ez a bajuk Steinbrückkel. Inkább az, hogy nem érzik közéjük tartozónak. Hiányzik belőle – ahogy Herbert Wehner mondta – a párt „istállómelegének szeretete”. Az SPD-ben nem kedvelik a hatalomra törőket, azokat, akik a párttól kívánják, hogy alkalmazkodjon hozzájuk, és nem fordítva. Steinbrück nem illik ebbe a képbe. Nyíltan mondja, hogy kancellár akar lenni. A párttól „mozgásteret” kér, vagyis nem feltétlenül akar alkalmazkodni a pártfegyelemhez. Mindezt a maga erőszakos, arrogáns, célratörő stílusában tárja a színtelen egyenlősdihez szokott tagság elé.
Másrészt mindenki elismeri, hogy Steinbrück kompetens gazdasági és pénzügyi szakember. A válság idején ez különösen fontos szempont. A nagykoalíció éveiben Merkel, akit egyrészt nem érdekel a gazdaságpolitika, másrészt nem ért hozzá, szívesen fogadta akkori pénzügyminisztere tanácsait. Steinbrücknek jó, egy szociáldemokrata esetében talán túlságosan is jó a viszonya a nagyiparhoz.
Csak most, jelölése után mondott le a legnagyobb német acélipari vállalat, a Thyssen-Krupp felügyelő-bizottsági tagságáról. Ezért nevezte a Német Szakszervezetek Szövetségének (DGB) elnöke, Michael Sommer „a fejesek elvtársának”. A megjegyzés utal az SPD és a munkavállalók szövetségének évek óta tartó feszült viszonyára. Elmúltak azok az idők, amikor a szociáldemokratákat a szakszervezetek parlamenti szócsövének, a DGB-t pedig az SPD szavazók tömegeit szállító intézménynek tekintették. A viszony a korábbi szociáldemokrata kancellár, Gerhard Schröder óta elromlott. A munkavállalók képviselete nem tudja megbocsátani az SPD-nek Schröder radikális, gazdaságilag szükséges takarékossági intézkedéseit. Steinbrück most megtette az első lépést a feszültség enyhítésére. A minap találkozott Michael Sommerrel. Megbeszélésükről olyak „barátságos” nyilatkozatot tettek közzé, amilyenre a Die Welt szerint tíz éve nem volt példa: ”Lényeges kérdésekben eltérnek a vélemények, de van kilátás a megegyezésre.”
Nem kevésbé fontos és nehéz feladat Steinbrück számára a személyes jó viszony kialakítása a potenciális koalíciós partnerrel, a Zöldekkel. Düsseldorfi miniszterelnöksége idején „ámokfutásnak” nevezte a vele együtt kormányzó párt szerinte megvalósíthatatlan környezetvédő politikáját. A tartományi zöldek elnöke, Bärbel Höhn ma sem szívesen emlékszik Steinbrück „fellengzős, a kisebb partnert lenéző, mindig mindent jobban tudó” modorára. Persze mindkét fél tudja, hogy ha le akarják váltani a mostani kormányt, közös nevezőre kell jutni.
A másik oldalon persze ugyanez a helyzet. A CDU/CSU-FDP-koalíció három éve bukdácsol. Gyenge pontja a liberális párt, amely az utolsó választáson elért csaknem tizenöt százalékos eredménye után Guido Westerwelle korábbi és Philip Rösler mostani elnök vezetésével leküzdötte magát a választási küszöb környékére. Ha nem kerülnek be a parlamentbe, Angela Merkelnek nem marad más választása, mint újból megpróbálkozni a korábban jól működő nagykoalícióval. Ma mindkét fél azt mondja, hogy „csak azt ne”. De láttunk már éjjeliőrt nappal meghalni.
A kancellár asszony, aki röviddel ezelőtt még azzal viccelődött, hogy „remélhetőleg talál még az SPD számomra egy ellenfelet”, nem vesz tudomást kihívójáról. Feltehetően a választási harc alatt is kerülni fogja a választ Steinbrück provokációira. Megteheti. Az utolsó közvélemény-kutatás szerint őt támogatja a választók ötvenhárom százaléka, míg kihívóját csak harminchat százalék tartaná jobb kancellárnak. Merkel fő feladata a pártja iránt mutatott mérsékelt rokonszenvet (harmincnyolc százalék) felzárkóztatni a saját népszerűségéhez. Steinbrücknek pedig az a gondja, hogy amíg ellenfele a világ vezető politikusainak egyikeként állandóan nemzetközi fórumokon szerepel, neki a kocsmák törzsasztala jut. Nem az a típus, aki megelégszik ezzel a szereposztással.
Marad a kérdés, amely minket leginkább foglalkoztat: milyen hatással lesz Steinbrück esetleges kancellárrá választása a magyar-német kormánykapcsolatokra? Úgy gondolom, Orbán Viktor fél akár csak gondolni is erre a lehetőségre. No nem azért, mert Steinbrück szociáldemokrata. Sokkal inkább azért, mert tudja, hogy a racionálisan gondolkodó gazdasági szakember az első „unortodox" megnyilatkozás után el fogja küldeni melegebb éghajlatra Matolcsyval együtt. Orbánnak a csendes, jómodorú, a nyilvánosság előtt őt meg nem szégyenítő Merkel az ideális partner, aki akkor is eltűrte tolakodó kézcsókjait, ha igencsak eltért a véleménye az EU-ellenes, az igazmondással hadilábon álló magyar miniszterelnökétől. Steinbrück viszont szókimondó, arrogánsó politikus. Ő azt, hogy Orbán dilettáns gazdaságpolitikája az EU egyik legrosszabbul teljesítő tagjává tette Magyarországot, nem „tündérálomnak”, hanem csődnek fogja nevezni...