Az eltékozolt évtized

– Egy idő után minden rendszer klasszicizálódik és egyúttal mumifikálódik. Mára éppúgy összenőttünk az unortodox gazdasággal, ahogy megszoktuk az egykulcsos adót. Ön mennyiben látja egységesnek, megtervezettnek az orbáni gazdaságpolitikát?

– Nem biztos, hogy teljesen értem, de legalább az indítékokat próbálom megfejteni. A rengeteg évértékelő szeánsz szerintem azt sugallja, hogy ők is szeretnék már érteni magukat. Eleinte azt gondoltam, a kormány rögtönzési hajlama abból fakad, hogy igazán nem ébredtek fel a nyolc harcos ellenzéki év után. Így vagy úgy, de 2012 májusáig szükségállapot uralkodott. Egyrészt Orbánék tervei és a Nyugat elképzelései a legkevésbé sem estek egybe. Másrészt a korábban felvett készenlétihitel-megállapodásnak le kellett futnia. Bevallom, én ódivatú, kényelmesen unalmas, konzervatív gazdaságpolitikát vártam, csökkenő újraelosztással, mérsékelt növekedéssel.

– Hát ebből semmi sem lett.

– Ez nagyon hamar kiderült. Amikor valaki felvetette a miniszterelnöknek, hogy egy kicsit a költségvetéssel is foglalkozni kell, azt mondta: előbb éljük túl ezt a hónapot. A zűrzavar, amit hívhatunk konventkormányzásnak, rögtönzésnek, unortodoxiának, lassan mindenen eluralkodott.

– Évek óta próbálom elmagyaráztatni okos emberekkel, mit jelent a közgazdaságtanban az unortodoxia. Önön a sor.

– Hát mást, mint amit Nyugaton. Magyarországon amúgy nem újdonság, hogy a kormányok rögtönöznek. Hogy utálják, ha mindenféle szabályok korlátozzák őket. Meg is szegik őket, amint tehetik.

– Akkor mi az a speciális „Fidesz-magyar” unortodoxia?

– Megpróbálom képszerűen elmagyarázni. Úgy vagyunk értesülve, hogy létezik szerelmi háromszög, házasságtörés. Kétségtelenül van ilyen, ám a nyilvánosság előtt nem szokás dicsekedni vele. A fennen hirdetett magyar unortodoxiára ez nem vonatkozik. A megcsalás normális működési forma, tehát becsület és dicsőség dolga.

– A plakátokon azt olvassa az ember, hogy „a magyar reformok működnek”. Fideszes politikusok szerint minket csodál Európa. A kritikusok ezzel szemben azt állítják: brutális mértékű a gazdasági lemaradás. Melyik állítás igaz?

– Ez a félig teli, félig üres pohár esete. Mert ha azt mondom, Orbán elérte áhított céljait a nemzetközi szervezetek pénze, beavatkozása nélkül is, ez igaz. Ha elfogadjuk a politika elsődlegességének elvét a gazdasággal szemben, nem akadályozza semmiben senki. A hazárdjáték bejött, a közgazdászok nagy meglepetésére – magamat is beleértve. Nem kellett engedményeket tenni, a „nemzetközi imperializmus” ágenseinek könyörögni.

– Miért olvasunk mégis eltékozolt évtizedről?

– Mert talán nehéz lenne azt állítani, hogy a 2006-os szint elérése kilenc év kínlódás után a mámor pillanata.

– Pedig a magyar gazdaságban volt növekedési potenciál.

– És ne feledjük, vannak korábban lemaradt versenytársak, hasonló nagyságrendű keleti, posztszovjet sorstársak, akik elhúznak Magyarország mellett. Lengyelországban (amely ország 1989-ben romokban hevert) sincs gazdasági csoda, de ha valaki végigmegy a varsói főutcán, szabad szemmel is látja a különbséget. Vagy itt a hasonló adottságokkal rendelkező Szlovákia, tengelyében Árva megyével, a Monarchia legelmaradottabb szegletével. Az észtek megelőztek, a lettek is utolértek. Szerintem ilyesmire nem volt példa az elmúlt ötszáz évben.

– A maszek miniszterelnöki célok teljesültek, az országos törekvések leépültek?

– Valahogy így. Kétségtelen: az adósságráta nem nő, amit – ellentétben Surányi Gyurival – jónak tartok. És valóban, a hetvenes évek óta soha ennyien nem dolgoztak Magyarországon.

– A közmunka a hatékonyság kulcsa?

– Nem, a legkevésbé sem. De továbbmegyek: a közigazgatásban a számítógép korszakában annyian dolgoznak, mint tíz évvel korábban, holott az egymást követő kormányok mást sem tettek, csak leépítettek. Most ott vagyunk, ahol a part szakad.

– Akkor fordítsunk a képen. Hogyan botlottunk bele az ellenzéket sokkoló 3,4 százalékos növekedésbe?

– Úgy, hogy a világgazdaság reálszektorában elképesztően erős a növekedés. Olyannyira, hogy még mi sem tudunk elugrani előle. Mert azért nem árt tudni: a magyar gazdaságnak azért van fejlett, transznacionális ága, elektronikai ipara, autó- és gyógyszergyártása, szolgáltató szektora.

– A Fidesz-kormány mániája a szervezetek „nagysága”. Ránk dőlnek a holdingok, óriáshivatalok, a lepusztított energiaszolgáltató cégek, amelyeket a nemzeti közműszolgáltatóba gyömöszölnek.

– Kialakulóban van egyfajta gazdaságfelfogás, amely talán a kínai példát követi. Bár valamivel kisebbek vagyunk... Néhány óriáscégbe gyömöszölnek mindent, lassan az egész államot. De a nyitott, törpeméretű gazdaságban ez nem nagyon működik. Maga a kormány sem túl hatékony a saját hatalmas szuperminisztériumaival. A döntési lánc végére érve elvész az információ. Az egész kormányzatra jellemző ez a megalománia. Ma már minden nemzeti, az adóhivataltól a trafikig. De ha minden egybeolvad, ha végül csak a kormányfő parancsnokolhat, komoly versenyhátrányba kerülünk. Ebből még nagy fejreállások lesznek.

– Mi az, ami Magyarországból működőképes?

– Például a gazdaság transznacionális, nemzetközi része. De számos terület van, ahol a káros hatások késleltetve jelennek meg: ilyen az elszegényedő, leépülő oktatás, a szétdúlt energiaszolgáltatás.

– Miért? Mi baj az energiaiparral?

– Egy kicsit meg lennék lepve, ha – ismerve az adottságainkat – a világon mi szolgáltatnánk a legolcsóbb gázt és áramot...

– A kitartó makacssággal erőltetett egykulcsos adó az Orbán-rendszer szent tehene.

– Ennek van ideologikus üzenete. Ha egy konzervatívnak mondott kormány támogatja a gazdagokat, a felső középosztályt, az önmagában is állásfoglalás.

– Az „érdemes kevesek” jóvoltából állítólag izmosodik, magabiztosabbá válik az egész ország.

– Két lehetőség adódik. Ha az oligarcha félti a vagyonát, külföldre menekül és retteg. Oroszország pénzügyi nagyságainak azért volt üldözési mániájuk, mert üldözték őket. Ha nem fenyeget olyan veszély, hogy a királyból koldus is lehet, azt mondom, Magyarországon érdemes befektetni.

– Csakhogy feltűnő, hogy alacsony Magyarországon a beruházások aránya. Ha a „nemzetrabló” unió – tizennyolc százalékkal – nem jönne be a képbe, a gazdaság végképp összetörne.

– Ez fölmehet húszra is, aminek elégnek kellene lennie. Nem is a mennyiséggel van baj, hanem a beruházások elosztási rendszerével. Nem működik normálisan sem a tőzsde, sem a bankrendszer. Másrészt az állami beruházások kitartó következetességgel a hatékonysággal ellentétes irányba mennek. Ilyen a bankszektor, amely veszteséges. Tessék megnézni a Budapest Bank és a Külkereskedelmi Bank mutatóit!

– Orbán elemi vágya volt a minimum ötven százalékban magyar tulajdonú bankrendszer.

– Én ezt belátom, csakhogy eddig a veszteséget a külföldi tulajdonos állta. Ezt a terhet a magyar állam önként és dalolva vette át.

– Miért lett a rendszer mumusa az elátkozott pénzügyi szektor?

– Ha valami, ez tömény ideológia, népies ősretorika. De mint minden, ez is kétarcú. Mert egyrészt ott a látszat, ami olyan kirohanásokhoz vezet, amelyek a választó szemében népszerűek, lásd „héják, vámpírok, denevérek”. Ám a kormánynak van másik énje is. Semennyi pénzt nem sajnál arra, hogy ahol áldozatot akar hozni, azt a területet rendbe tegye. Azt a 270 milliárdot, amit egyik bankunkért fizetett csak azért, hogy a miénk legyen, el lehetett volna költeni másra. Mondjuk oktatásra.

– Ezekben az órákban zajlik a kormányzati önértékelés. Véget ért az eltékozolt évtized?

– Kétségtelen, hosszú idő után növekedési pályára álltunk. Az persze túlzó ábránd, hogy most jön a „gazdasági csoda”. Kormánykörökben négy és fél százalékot emlegetnek, mint valami élőképet, amelynek koronája a budapesti olimpia. Álmodozni persze nem tilos. De nincs ilyen eget rengető növekedés, különösen Európában.

– A szélsőséges politikai jelenségekre, a Jobbik megszilárdulására van gazdasági magyarázat?

– A szélsőséges mozgalmak uniószerte erősödnek, mi sem maradunk ki. Az, hogy a sokkoló impulzus balról vagy éppen jobbról érkezik, országonként változó. Azok a szavazók, akik a kétharmadot a kormánynak tálcán nyújtották, érzik az ellentmondásokat. Tudják, hogy a helyzet nem javul. Látják, városuk kopik és lepusztul, aki kicsit is mozgékony, mihelyt teheti, külföldre távozik. Úgy érzik, a Fidesz az a kutya, amelyik ugat, s amelyik kutya ugat, nem harap. Sokak beszereznének egy rendes kuvaszt, hogy kapjon oda keményen. Más kérdés, ha valaki izeg-mozog, mindenbe folyton beleavatkozik, és megint más, ha erővel is rendelkezik.

– Orbán befektette a vállalkozásba a tőkét, a Jobbik lefölözi a kamatot?

– Csak azon vagyok meglepődve, hogy a jelenleginél nem erősebbek. A Jobbik a következő évek drámai kihívása lesz.