Agrárium: az érdekharcok többet ártanak, mint az aszály
Manapság mintha minden az agrártermelőket sújtaná, a szárazságtól kezdve a nehezedő értékesítési lehetőségeken át a krónikus pénzhiányig. Az időjárásnál és a romló piaci hatásoknál is veszélyesebb azonban az egyre élesebbé váló harc, amely többnyire a háttérben folyik a különböző érdekcsoportok között az uniós pénzek elosztása és a földvásárlás közelgő liberalizálása kapcsán.
Már régen idejétmúlt az a közkeletű kép a mezőgazdaságról, hogy a gazdáknak jó időjárás, gazdag termés kell, és akkor minden rendben lesz. A képlet mára olyan bonyolulttá vált, hogy a gazdálkodás eredménye szempontjából kis túlzással szinte indifferens, van-e aszály vagy nincs, magasak a termésátlagok vagy alacsonyak. Sokkal lényegesebb az, milyen költséghatékonysággal dolgozik a termelő, és milyen áron tudja értékesíteni a termékeit. Ez utóbbit azonban nem ő, hanem az európai piac alakulása határozza meg, arra viszont nekünk, kis ország lévén, a csekélynél is kevesebb befolyásunk van.
Marad a változó feltételekhez való folyamatos alkalmazkodás, ami a gazdák nagy többségének komoly gondot jelent. A rendszerváltás utáni időszakban elhibázott lépések sora gyengítette a magyar mezőgazdaságot, a legsúlyosabb csapást a tulajdonviszonyok racionalitást nélkülöző átrendezése, a jól működő gazdaságok nagy részének szétverése, áttekinthetetlen és részben életképtelen birtokrendszer létrehozása jelentette. A mai gondok gyökere jórészt az, hogy a kárpótlások tömege nyomán olyan kisbirtokok sokasága jött létre, amelyek alkalmatlanok a hatékony önálló gazdálkodásra, ezért a tulajdonosok vagy bérbe adják őket, vagy esetleg parlagon hagyják. Jelenleg a tulajdonosok fele átlagosan kilenc hektár földdel rendelkezik, ami fényévnyi távolságban van a hasznosan megművelhető mértéktől.
Ehhez jött az egymás utáni kormányok érdektelensége: az agráriumból élők csak a választások körül voltak fontosak a pártoknak, átfogó és hosszútávú agrárpolitikáról szó sem volt, a szükséges fejlesztések elmaradtak, állandósult a pénzhiány. Az EU-csatlakozás így felkészületlenül érte a magyar mezőgazdaságot, a versenyképtelenséget az uniós támogatási rendszer sem tudta ellensúlyozni, sőt: a régi tagok ragaszkodtak a saját kivívott előnyeikhez, és egyébként is hatékonyabb agrártermelőik fajlagosan többet kaptak a közös kosárból, mint mi, ráadásul a piacaink is teljesen nyitottá váltak előttük.
Mindebből törvényszerűen a magyar mezőgazdaság csak vesztesként kerülhetett ki, még ha a gazdálkodók gondjain az EU-pénzek némileg enyhítenek is. A helyzetet tovább rontják az élesedő belső érdekharcok, amelyeket a jól körülhatárolható gazdasági motivációkon túl a politikai feszültség is gerjeszt. Az összefogás és közös fellépés helyett az agrárium egyre inkább szétzilálódik, és a különböző erők önös érdekeiket igyekeznek gyakran a többiek rovására érvényesíteni. A külső szemlélő ebből annyit lát, hogy egymást érik a látványos, de eredménytelen termelői demonstrációk, a szakmai szervezetek pedig egymásnak ellentmondó állásfoglalásokat tesznek.
A mostani válság közvetlenül nem sújtotta ugyan a mezőgazdaságot, hatásai azonban így is súlyosak. A pénzhiány krónikussá vált azzal, hogy a bankok a korábbiaknál is nehezebben adnak hiteleket, ami a termelőket, de még inkább a feldolgozóipart súlyosan érinti. Ennek egyik következménye, hogy a felvásárlási árak a tavalyinál csaknem negyedével gyengébb gabonatermés ellenére csökkentek, mivel a malmok forgótőke híján képtelenek készletezni, ezért lényegében csak a napi feldolgozáshoz szükséges mennyiséget veszik át. A raktározás a gazdák többségének túl drága, az ebből eredő költségek és a nyomott ár miatti veszteségek több tízmilliárd forintra rúgnak, és sokakat sodornak a csőd szélére.
A krónikus problémák megoldását célzó stratégiai agrárfejlesztési koncepció helyett a viták elsősorban az új uniós egységes agrártámogatási rendszer /SPS/ bevezetéséről folynak. Az indulatos adok-kapok hevében szinte lehetetlen megítélni, melyik a jobb, a mostani vagy az új rendszer. Az alapvető különbség a kettő között az, hogy a jelenlegi támogatás földalapú és a tulajdonos kapja, míg az újra a föld megművelője, azaz maga a termelő jogosult, aki cserébe bérleti díjat fizet a tulajdonosnak. Az utóbbi ésszerűbbnek látszik, mert a valóban gazdálkodókat támogatja, ami érthetően nem tetszik a földjüket kényszerből bérbe adó kisbirtokosoknak.
A képlet persze ennél bonyolultabb. Az új támogatási szisztéma az egyes ágazatokat is eltérően érinti: az állattenyésztők nem véletlenül lobbiznak a minél gyorsabb, jövő évi átállásért, mivel a régi rendszer alapján januártól egyre csökkenő támogatást kapnának. Fontos szempont az is, hogy az SPS alapjául a 2006-os állapotok szolgálnak, nem pedig a jelenlegi viszonyok. A bázis meghatározásánál uniós előírás egy lezárt támogatási év kijelölése, erre pedig most 2006 alkalmas, a tiltakozók szerint viszont ez visszaélésekre ad alkalmat: aki akkor birtokon belül volt, az kapja a pénzt még akkor is, ha azóta már nem termel.
Nehéz az érvek között igazságot tenni, mert a lényegről, az érdekharcok valódi okáról kevés szó esik. Bennfentesek szerint a viták mögött a közelgő földvásárlási liberalizáció áll, amely legkésőbb 2013-től az egész unióban érvényes lesz. A termőföld értéke a várakozások szerint akkor megugrik, elsősorban azoké a területeké, amelyek után uniós támogatást kapnak, akik tehát ilyet birtokolnak, komoly haszonra számíthatnak. Sokak szerint az agrárium mélyülő pénzügyi gondjai és válsága is azok malmára hajtja a vizet, akik hosszú távra spekulálnak: a jövedelmezőség csökkenése, az esetleges csődök értékcsökkentő tényezők, a lepusztult gazdaságokhoz olcsóbban hozzá lehet majd jutni. Az összeesküvési elméletek kedvelői állítják, hogy a banki hitelezés visszafogása mögött is a magyar földre áhítozó külföldi érdekcsoportok állnak.
