A színész-elnök

„Amerikaiabb” már nem is lehetett volna... Szegény családból születik, jellegtelen közép-nyugati kisvárosban, Dixonban. A papa tanulatlan, alkoholista.

A sportos fiú először úszómesterként keres pénzt, majd – miután az ottani, csontrepesztő focinak is mestere – sportösztöndíjjal tanulhat egy másik kis fészek, bizonyos Eureka főiskoláján. Az biza fényévekre van Harvardtól, Yale-től, ahol vezető politikusok tanulni szoktak.

Hősünk mosogat, hogy teljen könyvekre, majd sportriporternek áll Iowában. Kitűnően csinálja, a jó fellépésű fiatalembert Robert Taylor II.-ként ajánlják Hollywoodba. Próbafelvétel a Warner stúdióban: heti kétszáz dollárért jöhet. A snájdig Ronald feledhető B-filmek, westernek hosszú sorában alakít, ám egy focidrámában remekül azonosul a hőssel, az igazi siker.

A háborút könnyen megússza: rossz szeme miatt Reagan hadnagy két évig csak Hollywoodban szolgál, oktatófilmekben domborít.

Az immár ismert színészre a béke változatlanul demokrata pártiként és szakszervezeti aktivistaként virrad, 1947-re már a színészszakszervezet elnöke. Majd a hidegháború első évei következnek, McCarthy, a hollywoodi harcok a kommunisták vagy az annak véltek ellen. Reagan nemegyszer beszélt róla, hogy e harcok tapasztalatai alapján lett meggyőződéses antikommunista. A miértre sosem adott világos választ. Anynyi viszont utóbb kiderült, hogy a roosevelti politika egykori híve később az FBI fedett informátoraként is működött.

Vidéki fiú

A politikai tevékenység azonban bénítja a színészi karriert, 1953-ra már nem marad más, mint a konferálás Las Vegas-i szórakozóhelyeken. Aztán jön a meghívás: legyen a General Electric televíziós sorozatának házigazdája és az óriáscég „jószolgálati nagykövete”. A GE-show-ja csúcsidőben a legnézettebb műsor, és első számú reklámembere emellett nyolc éven át járja a cég vagy száznegyven üzemét, beszél az alkalmazottakhoz.

Reagan itt megtanulja azt, ami az amerikai politikai versengéseket eldönti: televíziós ismertség és személyes vonzerő. Sikeres, hiteles, mert jóképű, rokonszenves vidéki fiú – és egyszerűen fogalmaz. Ebből az időből származnak jelszavai, amelyekkel utóbb választásokat nyert: „A kormány nem a problémák megoldását jelenti, hanem az maga a probléma.” Avagy: „A legjobb szociális program a munka.”

A GE sikeres PR-emberére máshol is felfigyelnek. Jack Wrather, egy dúsgazdag kaliforniai vállalkozó elmondta kameránkba, hogyan gyűltek össze annak idején módos üzletember társaival az olajiparból, az autóüzletből, hogy eldöntsék: pénzelik ezt az ügyesen mozgó, beszélő férfit, és indítják az 1966-os kaliforniai kormányzóválasztáson. Az egykori színész csaknem egymillió szavazattal le is győzi demokrata elődjét, majd – nem utoljára – mást csinál, mint amit ígért. Adócsökkentés helyett adót emel, de a többletpénzből megreformálja, csökkenti a szociális kiadásokat. „Nem szeretem az alamizsnát kéregetők arctalan tömegét” – szónokol a kampányban. A pragmatikus, az ellenzékkel is szót értő kormányzót, aki republikánusként sok színes bőrűt is felvesz közszolgálatba, egyre többen szeretik, s másodszor is megválasztják.

Magasra jutott, és még magasabbra vágyott. Bár 1968-ban kudarcot vallott, az immár országosan ismert politikus 1976-ban ismét síkraszállt az elnökjelöltségért. Gerald Ford csak száz szavazattal kapott többet a párt jelölőkongresszusán, ám amikor az elnökválasztáson alulmaradt a demokrata Jimmy Carterrel szemben, legközelebb, 1980-ban Reagan volt a logikus jelölt.

Carter nem félt: könnyűsúlyúnak tekintette a színész ellenjelöltet, aki ráadásul majd hetvenéves volt már – soha nem akart valaki ilyen korban elnök lenni a fiatalságimádó országban. Ám győzött Reagan önbizalma s a hollywoodi, a televíziós rutin. A sorsdöntő tévévitában nem a gazdaság, a külpolitika problémáira összpontosított, hanem a mindig bevált, közérthető, mozgósító jelszavaira. A leghatásosabb történetesen így szólt: „Jobban élünk-e most, mint négy évvel ezelőtt?”

Alig iktatták be, amikor egy háborodott rálőtt, a golyó a tüdejét érte. Az edzett sportoló kiheverte, majd sokak meglepetésére a következő években rendbe tette a súlyos gondokkal küzdő amerikai gazdaságot. Szabad kezet adott a piac törvényeinek, sőt a külföldi, még az addig fenntartásokkal kezelt japán tőkének is.

Csillagháború

Az éles harc csődbe vitt sok vállalatot, de összességében segített korszerűsíteni, versenyképesebbé tenni az amerikai gazdaságot. 1984-re, amikor újraválasztották, 6,8 százalékkal nőtt a gazdaság, és 10-ről 4 százalékra csökkent az infláció. Igaz, a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek, s a nagyvárosok utcáin a nagy válság óta először jelentek meg a hajléktalanok.

Ronald Reagan szellemi képességeit sokan kétségbe vonták, ám e vélemények kevéssé megalapozottak. Tény, hogy kormányzó korából származó módszerét elnökként is megtartotta: egy oldalon kellett megfogalmazni számára az adott kérdést, a javasolt döntés pozitív és negatív következményeivel. Neki azután a lap alján csak az igen vagy a nem szót kellett kipipálnia. Tény az is, hogy (többnyire) kitűnő érzékkel válogatta maga köré a szakembereket, akik e rövid feljegyzéseket fogalmazták, a döntéseket előkészítették, majd végrehajtották.

Jó emberei, képzett „héjái” voltak nagyrészt a külpolitikában is, amelyben a nevéhez történelmi érdemek társulnak. Miután elődei egy évtizeden át beszéltek az enyhülésről, de sikert nem értek el, Reagan „ördögi birodalomnak” minősítette a Szovjetuniót – de nem csupán beszélt. Első négy évében csaknem megduplázta a katonai költségvetést, telepítette a közepes hatótávolságú rakétákat Európában (miközben könyörtelenül lecsapott a balról fenyegető közép-amerikai mozgalmakra, például Nicaraguában).

1983 márciusában hangzott el híres beszéde a „csillagháborúról”: Amerika olyan műholdas rakétaelhárító rendszert épít, hirdette, amelyet a szovjetek nem törhetnek át. Azaz: vége a nagyhatalmi katonai patthelyzetnek. Voltak szakértők, akik már akkor technikailag és pénzügyileg megvalósíthatatlannak ítélték a tervet, de alkalmasint nem is a megvalósítás volt a lényeg. Hanem rádöbbenteni Moszkvát: ők aztán bizonyosan nem tudnak hasonló rendszert kiépíteni – game over.

Blöff?

Sokak szerint e stratégiai védelmi program meghirdetése – ha úgy tetszik: a gigászi blöff – váltotta ki a Szovjetunióban a folyamatot, amely végül a rendszer bukásához vezetett. S Reagan az oda vezető úton kitűnően szót értett Mihail Gorbacsovval, fegyverzetkorlátozásról egyezett meg vele, s az egykori kommunistafaló méltatta új moszkvai barátjának humorát.

Két feleségétől (mindkettő színésznő volt) négy gyermeke született, de egyikükkel sem volt normális kapcsolata. Nancy, a második feleség hiú és becsvágyó asszony, bennfentesek szerint a legfontosabb tanácsadó, gyakran döntéshozó is volt a Fehér Házban. Amikor 1994-ben Reagan maga jelentette be, hogy Alzheimer-kórban szenved, vele vonult vissza a hollywoodi villába, amelyet barátaik vettek nekik. Antall József 1990 októberében meglátogatta, s átadta neki a vasfüggöny egy darabját, amelynek lebontásában a volt elnöknek nagy szerepe volt.