A német önzés

A német diagnózis az, hogy az euró-övezet bajba jutott országai – Görögország, Portugália, Írország és meglehet, még Spanyolország is – önző és felelőtlen módon messze többet költöttek annál, mint tehették volna, nem éltek takarékos életet (mint a németek), s most másoktól várják, hogy kirántsák őket a bajból.

Ebben a tetszetős és nagyrészt helytálló diagnózisban azonban van egy csipetnyi populizmus is. Tudniillik az a háló, amelyet a németekkel az élen a gazdagabb európaiak a periféria fölé kiterítettek, megvédte őket attól, hogy gazdasági talpra állásukat veszélybe sodorja egy vad pénzügyi válság. Ami Németországot illeti, pontos szám nincsen, de alaposan gyanítható, hogy a német pénzintézetek birtokában óriási tömegű adósságlevél van a mértéken felül eladósodott országoktól. Tehát ha ezeket veszni hagyják, maga a német pénzügyi rendszer kerül válságba. Amiből az következik, hogy a német kormányt nem a könyörület vezérli, hanem a lehető legjózanabb belátás.

Ám most, hogy Görögországot alighanem egy újabb segélycsomagggal kell kisegíteni, és látni való, hogy ez az ország a jövő év végéig nem lesz képes a pénzpiacon hiteleket fölvenni, az imént említett önzés mint a gazdasági morálból merített kategória kezd a németeken is elhatalmasodni. „Eddig, és ne tovább!” – körülbelül ez a jelszó, amelyet nemhogy Angela Merkel ellenzéke, saját pártszövetségesei is folyamatosan pumpálnak a közvéleménybe. Elleneznek minden friss pénzt, amely Görögországba áramolna, de ellenzik az elvileg 2013-tól működőképes eurómentő alapot is, amely a német kincstárt tényleges hozzájárulás formájában 22 milliárd euró, jótállás terén pedig 170 milliárd euró erejéig kötelezné el.

„Csinálják mások”

A bajor keresztényszociális (CSU) képviselők különösen aktívak e tekintetben, de a liberális koalíciós partner, az FDP is úgy gondolja, hogy a német föllendülés jótéteményeit a német polgárokra nehezedő adók csökkentésére, nem pedig a perifériának szánt kölcsönökre kéne fordítani. Általában kitapintható, hogy a német politikusok fél szeme mindig a választók kegyeire szegeződik – és nem csak itt.

Tanulságos kitérőnek szánom a líbiai katonai beavatkozás ENSZ-béli szavazásán tanúsított német tartózkodást, amely mind a mai napig sokak szemében a szövetségesi hűség elárulásának minősül. Mint emlékezetes, Guido Westerwelle liberális külügyminiszter (azóta már lemondatott pártelnök) utasítására a német nagykövet nem szavazta meg a Biztonsági Tanácsnak azt a határozatát, hogy a világszervezet tagországai akár katonai eszközökkel is akadályozzák meg Kadhafi népirtását. Westerwelle ezzel a döntésével szembement a francia és a brit szövetségesekkel, de még az amerikaiakkal is, vélhetően azért, mert a német közvélemény döntően békepárti, és ellenez minden külföldi katonai kötelezettségvállalást. Pláne, ha a kimenetele olyan kétséges, mint amilyen a líbiai. (Schröder kancellár – egy szociáldemokrata – annak idején az amerikaiak iraki háborújában való részvételt vétózta meg.) Igaz, a németek jelen vannak Afganisztánban, s újabban felderítő repülőgépeiket is mozgósították a Líbia elleni légi háborúra, de ettől még tény, hogy Westerwelle a „csinálják mások!” jegyében remélt toborozni híveket – nem annyira a szövetségi kormánynak, mint inkább saját pártjának, az FDP-nek.

Az önzés különben járványszerűen terjed az Európai Unióban. Olaszországot például manifeszt módon magára hagyták az észak-afrikai menekültinvázióval; a franciák meg az osztrákok csak arra figyeltek, nehogy hozzájuk szivárogjon be vagy át az emberáradat. A messzi Dánia is a kéretlen migrációtól retteg: kormánya – gyakorlatilag felmondva Schengent – megint le akarja ereszteni a határsorompókat. Finnországban a szavazatok ötödével egy jobboldali populista párt (az Igazi Finnek Pártja) rendelkezik, amely csak azért nem hajlandó osztozni a kormányzás felelősségében, mert a kormány „mások hibáiért” (Portugália, Görögország) akar fizetni. Akkor inkább fizessenek a németek, hangzik Helsinkiből, ami már csak azért is nagyon rossz jelzés, mert Finnország eddig az uniós integráció és az euróövezet egyik legszilárdabb bázisának számított.

Németországban Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter hovatovább magára marad azzal az igyekezetével, hogy a bajokra az unió mélyített integrációjával keressen orvoslást. A „saját utak” népszerűbbek, és csak a vak nem látja, hogy emögött a szélsőjobboldal feltartóztathatatlannak tetsző, Brüsszel-ellenes nyomulása keresendő.

De azért van itt egy súlyos paradoxon, amelyre a legnagyobb élő német filozófusok egyike, Jürgen Habermas mutatott rá. Egyfelől mindenki Angela Merkel általában habozó, sokfelé tekintő kormányától várja a mentőkötelet, másfelől általános ellenérzést, ha nem utálatot kelt az a német óhaj, hogy mindenki járja Németország takarékos útját. A filozófus érvelése szerint előbb-utóbb eljutunk oda, hogy Brüsszel helyett Európa-szerte Berlint fogják emlegetni mint azt a fővárost, ahonnan a kéretlen parancsok jönnek.

A gazdagok és szerencsések iránti utálat nem tegnapi keletű. Miképp az ellenkezés sem azzal szemben, amit ők akarnak. De hát, az ég szerelmére, mit lehet tenni olyan helyzetben, amikor valójában mindenki azt várja el, hogy Merkel kancellár kormánya tegye a leghatározottabb lépéseket az eurót és az euróövezetet fenyegető válság elhárítása végett? S amikor az olvasó ember azt tapasztalja, hogy Németországra páratlan vádeső hullik e határozott lépések elmaradása, illetve ezek halogatása miatt?

A paradoxon szerintem nem az, illetve nemcsak az, hogy még a német kormány is kénytelen tekintettel lenni önnön belpolitikai hátországára (mint mindenki más – Sarkozy például emiatt háborúzik több fronton is, elég nagy jóváhagyással), hanem az, hogy bármit akarjon vagy tegyen is Berlin, vállalkozásának más, nélkülözhetetlen „részvényesei” (például Finnország) kiszállhatnak a játékból. Bárhonnan jöjjön is vétó az eurómentő akciókra, aláássa a német pozíciókat.

A szárnyalás záloga

A végszó az, hogy Németországnak a saját érdekében kell meggyőznie habozó és ellenkező (gazdag) partnereit – meg saját polgárait. Miért is? Ezt nem lehet eleget ismételni. Az unió és az euró egy olyan, döntően exportorientált gazdaságnak, mint a német, kezdettől fogva áldás volt és maradt is. (A magyar gazdaságnak pedig, mint az a friss számokból kiolvasható, a német export.) Egyáltalán nem véletlen, hogy e strukturális adottsága folytán Németország küzdötte le elsőnek a válságot, és kezdett „szárnyalni”. Ergo: számára létkérdés az unió és az euró biztonsága.