A Mol elvesztheti az orosz gázmezőt
A Mol egy orosz hír szerint elveszítheti a nyugat-szibériai Zapadno-Malibalikszkoje olajmezőt, ahol egy vegyesvállalatban feles társ. Könnyen lehet, hogy visszaüt a magyar olajtársaság barátságtalan viselkedése, amit az orosz tulajdonos iránt tanúsított. A Mol részvények rögtön estek a hír hallatán. Sz. Bíró Zoltán már hetekkel ezelőtt megjósolta, hogy az olajtársaság kockázatos lépésre szánta el magát.
Ön nyilván nem lepődött meg, hogy a Mol könnyen elveszítheti a Jukosz bukása után nehezen megőrzött mezőt, hiszen megjósolta.
Akkor is azt gondoltam, amit most, hogy egy orosz társaságot nem lehet összetéveszteni az OMV-vel. A Szurgutnyeftyegaz és a mögötte álló orosz állam egészen más eszközrendszerrel bír, mint osztrák társa. Ráadásul ez a történet elég szövevényes, így az oroszok majd bátran állíthatják, hogy a jogok visszavételéhez a Szurgutnyeftyegaz-ügylet magyar fogadtatásának semmi köze. A szibériai koncesszió 2016-ig érvényes, de a szerződésben van egy pont, amely előírja, hogy a kőolaj-kitermeléskor feltörő gázt hasznosítani kell. Elvileg ezt a „kísérő gázt” az állami tulajdonban lévő „Rosznyefty” vezetékeibe lehetne tölteni, de az – állítólag – nem hajlandó átvenni.
Az ügy, noha számos részletét nem ismerjük, mégis kísértetiesen emlékeztet a BP koviktai gázmezővel kapcsolatos „megpróbáltatásaira”, vagy a Shell szahalini koncessziós jogainak „megkurtítására”. És egyik cég sem a Mol nagyságrendje. Az orosz energetikai ágazat – függetlenül annak tulajdonosi hátterétől – szoros állami felügyelet alatt működik. Következésképpen soha nem jelentett gondot megfelelő szakhatósági döntéshez jutni, ha a moszkvai „államraison” úgy kívánta.
Mit gondol miért nem volt óvatosabb a Mol, manapság nehéz újabb olajmezőhöz jutni?
Ezt természetesen tőlük kellene megkérdezni, de ha az én véleményemre kíváncsi, nekem az az érzésem, hogy ezúttal fontosabb volt a cégnek függetlensége mindenáron való megőrzése, mint oroszországi aktívumainak védelme. Nyilván messzemenően tudatában voltak a lehetséges kockázatoknak. Mérlegelték azokat és azt a stratégiai döntést hozták, hogy inkább beáldozzák az értékes mezőt, de az oroszokat a cég vezetésétől távol tartják.
A stratégiai döntés vajon a részvényeseknek is szólt? Hiszen a részvények kevesebbet érnek majd, ha elvesztik az orosz olajkitermelést.
Úgy tűnik, a Molnak a közép-európai jelenlét, a szlovén, horvát és szlovák divíziója többet ér, tehát az, hogy ezek a szereplők ne riadjanak meg egy a cég stratégiáját befolyásolni képes orosz tulajdonos felbukkanásától.
Ön nagyon diplomatikusan fogalmaz. De ha megkérdezték volna, milyen tanáccsal szolgál a Molnak?
Én – noha magam is barátságtalan és elfogadhatatlan eljárásnak gondolom az oroszok részvényvásárlási módját – fenntartásaim hangoztatása mellett mindenképpen megpróbáltam volna tisztázni az új orosz tulajdonos szándékát. A Mol menedzsmentje azonban barátságtalanságra barátságtalansággal válaszolt, pedig lehet, hogy a határozottság is elég lett volna. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért kellett oly intenzíven firtatni az orosz cég tulajdonosi hátterét. Ezt úgyse tudjuk meg. És, ha meg is tudnánk, úgyse mennénk vele semmire. Ez – védekezés szempontjából – nyilvánvaló zsákutca. Egyébként pedig számos nyugati cégnél sem tudunk mindent a tulajdonosokról, úgyhogy ezzel nem értünk el többet, minthogy kétségbe vontuk az orosz közhatalom minőségét. Ezt elemzőként, újságíróként ugyan megtehetjük, ám érintett üzleti szereplőként aligha érdemes.
