A lejtmenet vége?
Az év második negyedében megállt Európa két legnagyobb gazdaságának, a németnek és a franciának a zsugorodása. Egy év után mindkettő növekedésnek indult, ha szerény mértékben is, s bár az euróövezet egészében folytatódott a recesszió, a visszaesés szinte elhanyagolható az előző negyedévhez képest. Várhatóan ennél lejjebb már nincs, bár 2009-ben az egész euróövezet gazdasági teljesítménye az előző évhez képest legkevesebb 4 százalékkal lesz rosszabb, és csak 2010-ben fordul a helyzet. ACZÉL ENDRE írása.
Tanulságos, hogy ebből a miniföllendülésből Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egyelőre kimarad, hiszen ez a válság döntően pénzügyi jellegű volt, és a világ pénzügyi központjait sújtotta a legerősebben. Pénzügyi szolgáltatások dolgában Párizs és Berlin mindig is messze London mögött maradt, tehát a bankszektorát jóval kevésbé sújtották az Amerikából átszivárgó hatások, mint a Cityt. Ebből adódóan a brit kormány sokkal kevesebbet tudott fordítani gazdaságösztönzésre, mint kontinentális partnerei/versenytársai. Költeni ugyan nagyságrendekkel többet költött, de javarészt bankmentésre.
Ezzel együtt az egész globalizált világgazdaságot átfogó hitelszűke magától értetődő természetességgel éreztette a hatását ott is, ahol a honi bankrendszer jóval kevesebbet szenvedett a „mérgezett papíroktól” (a behajthatatlan adósságlevelektől), mint az amerikai vagy a brit. Most azonban úgy fest, hogy legalább a kereskedelem finanszírozása beindult, és visszatér normális medrébe. Ha nem így volna, akkor például a becsődöltnek tetsző német export – az egész német gazdaság motorja, lévén az NSZK a világ legnagyobb feldolgozóipari exportőre – a folyó év második negyedében nem mutatott volna olyan javulást (7 százalékosat), mint az elmúlt három évben még soha.
Nekünk, magyaroknak a ráutaltság és a viszonylagos kiszolgáltatottság folytán a német gazdaság egészsége perdöntő világgazdasági tényező. Ha én azt olvasom, hogy a német áruk iránti kereslet látványosan nő az olyan, változatlanul gyorsan gyarapodó és óriási ösztönző programokkal dolgozó országokban, mint Kína, akkor már tudom, hogy ezzel egyidejűleg a német kereslet is nő(het) olyan országok javai iránt, mint a miénk, s ez előbb-utóbb a számokban is meg fog mutatkozni.
Itt azonban további két tényezővel is számolni kell. Az egyik, hogy ahol a szociális ellátások szintje viszonylag magas, ott a vásárlóerő – a hazai kereslet – szinten tud maradni, sőt növekedni is képes. A német és a francia ellátás sokkal magasabb szintű, mint az amerikai, de magasabb a britnél is, és ennek a jótékony hatása lassan érződik. (E tekintetben mi sem állunk rosszul, mindenesetre jobban, mint a szlovákok vagy a lengyelek.)
A másik a munkanélküliség, amelyre nézve egyetlen negyedév jó adata még irrelevánsnak mondható. Az emberek költekezési hajlandóságát nagymértékben befolyásolja az állásvesztéstől való félelem. Ha a munkanélküliség növekedése megáll, illetve a recesszióból való kilábalás mértékében csökkenni kezd, akkor nő a tartós fogyasztási cikkek vásárlása iránti hajlandóság.
És van egy harmadik tényező is, megint a németek és a franciák javára, a britek kárára. A brit polgár (nem annyira, mint az amerikai, de hozzá közeli szinten) megszokta a hitelre való vásárlást, amely a hitelszűke viszonyai közepette bedugult. Továbbá (legalább annyira, mint az amerikai) megszállottja a saját otthonnak (nem a bérleménynek), tehát a jelzáloghitel-válságnak ugyanolyan kárvallottja, mint tengerentúli kollégája. Mindez együttvéve, amit kilábalásnak neveznek, Nagy-Britanniában valószínűleg hosszabb időt igényel, mint a kontinens nagy gazdaságaiban. Arról nem is beszélve, hogy ebben az országban valószínűleg már soha nem fognak annyian és olyan jól megélni a pénzügyi szolgáltatásokból, mint a hitelválság előtt.
Általánosságban viszont jó hírnek számít, hogy Európa vezető gazdaságai óriási mértékben egymásra utaltak, nemzeti jövedelmüknek igen jelentős, akár 50 százalékát is meghaladó hányadát az egymással folytatott kereskedelemben realizálják. Ilyenformán az egyik jó sorsa óhatatlanul kihat a másikéra, és fordítva. Ha konjunktúrába fordul megint a német és a francia gazdaság (ez 1-1,5 százalékos arányban 2011-re várható), akkor annak a britek is szükségképpen haszonélvezői lesznek.
Kissé keletebbre haladva, Oroszország felől vegyes jelzések érkeznek. Az orosz gazdaság teljesítménye a többször idézett, június 30-ával záródó második negyedévben bő 1 százalékkal volt kisebb, mint az egy évvel azelőtti, viszont szinte ugyanannyival jobb, mint az előző negyedévé. Az ország változatlanul foglya az energiaáraknak. A kőolajé például egy év alatt 50 százalékkal csökkent – innen a nagyon rossz adat.
Ezzel szemben az ázsiai tigrisek – élükön Dél-Koreával, újabban a lesüllyedt Tajvannal, továbbá Szingapúrral, Indonéziával, sőt legelébb Kínával és a válság által szinte egyáltalán nem sújtott Indiával – húzóerőt gyakorolnak az egész világgazdaságra. Növekedési adataik jobbára szemkápráztatóak, bár a nyugati statisztikusok a kínaiakat állandóan kozmetikázással vádolják. Sajnos az európai közönség elszokott attól, hogy önmagán kívül másokra is figyeljen, pedig észrevehető volt, hogy az ázsiai országokat általában sokkal jobb költségvetési állapotban találta a válság, mint a gazdag európaiakat, ennélfogva kormányaik könnyebben indíthattak be ösztönző programokat (a kieső export elmaradása miatt).
Az ázsiai bankok is jobb helyzetben voltak, mint európai társaik, könnyebben hiteleztek. Érthető: a majdnem másfél évtizeddel korábbi válságban annyira megégették a kezüket, hogy nagyon-nagyon óvatossá váltak. A londoni Economist szerint a világgazdaság egésze felől szemlélve ma az ázsiai ember „költekezése” olyan növekményt mutat, amely semlegesíti az amerikai és az európai emberek fogyasztásában mutatkozó visszaesést, tehát válság ide vagy oda, globálisan nem fogy kevesebb áru az idén sem, mint tavaly.
Keletről visszakanyarodva: szükséges néhány szót szólni az Egyesült Államokról. A második negyedévben további egy százalékkal csökkent gazdaságának teljesítménye, azaz a recesszió nem állt meg, immár a negyedik egymást követő negyedévben sem. Júliusban ráadásul teljesen váratlanul visszaesett a kiskereskedelmi forgalom is. A munkanélküliség növekszik, a hitelezés a kivételesen alacsony kamatszint mellett is roppant szigorú, az ingatlanárak változatlanul lefelé mennek. Az egyetlen pozitívum annak a hiteltömegnek a kiáramlása, amelyet az Obama-kormány szavazott meg mindazoknak a gépkocsivásárlóknak, akik energiafaló autóikat takarékosakra cserélik. E pénztömeg segített ugyan valamit az autóiparon és -kereskedelmen, de azért jegyezzük meg, hogy e téren a németek mindenki másnál sikeresebbek és nagyvonalúbbak voltak a maguk „régi autóért új” programjukkal: Merkel büdzséje e célra a kétszeresét fordította annak, mint Obamáé, és több mint a tízszeresét (!), mint Gordon Browné. Ez is megtette a hatását arra, hogy a német gazdaság kijöjjön a kómából. A BBC pénzügyi szakértője szerint a helyzet úgy jellemezhető, hogy „a kómából kilábalt beteg már képes beszélni az orvosával, de egy ideig még nem biztosan nem indul maratoni futóversenyen”.
