A kapitalizmusok válsága

– Több tanulmányában is írta: Magyarországon a rendszerváltás után úgynevezett kívülről jövő kapitalizmus alakult ki. Ez külföldi tőkebeáramlásra épülő neoliberális gazdaságpolitikát jelent. Hogy látja ma: más utunk is lehetett volna? Vagy a tőke és a piacgazdaság működésével kapcsolatos tapasztalatok hiánya kényszerítette a kelet-európai régió országait erre a berendezkedésre?

– Ahogy a kommunizmusok sem voltak egyformák, úgy „egyenkapitalizmusok” sincsenek. A magyarországi gulyáskommunizmus alapvetően eltér az azt megelőző időszaktól, s nyilvánvalóan különbözik a félsztálinista csehszlovák, a kínai és a szovjet típusú kommunizmusoktól is. A Kádár-rendszer utolsó két évének reformjai megalapozták a liberális gazdasági jogrendszert a tőkepiacok számára. Ebből következően a régión belül nálunk volt a legnagyobb külföldi tőkebeáramlás. És a kilencvenes évekre a magyarországi kapitalizmus – a nagymértékű pénzbefektetéseknek köszönhetően is – sikertörténetté vált.

– Csakhogy mostanra már egyáltalán nem az. Ennek épp ez a modell az egyik oka: Magyarország egyebek mellett a külföldi nagytőke túlsúlya miatt Nyugat-Európa összeszerelő műhelye lett.

– Én is azt gondolom, hogy ez a berendezkedés előbb-utóbb automatikusan zsákutcává válik. Egyetlen megoldás van: át kell állni egy magasabb technikai és bérszintre. Ennek egyelőre nem látszanak a jelei. De a régióban is súlyos probléma ez. Legfőbb „sorstársunk” Szlovákia, ahol szintén az összeszerelő-ipar, azon belül is az autógyártás viszi a gazdaságot. Csehország is egyre inkább periférikus országgá válik. Az egyetlen kivétel Lengyelország, amely többé-kevésbé megkezdte a felzárkózást Nyugat-Európához.

– Pedig épp Lengyelország volt az, amelyik nem engedte be a külföldi tőkét a rendszerváltás idején.

– Ott a nacionalista felhangok győztek. A legjellemzőbb példa: egy Amerikában élő lengyel üzletember meg akarta vásárolni a lengyel rendszerváltás egyik fő jelképének tartott gdański hajógyárat. A lengyelek tiltakoztak, így a gyár nem került amerikai céghez. Magyarországon nem voltak efféle aggályok. Még az egyébént máskor nacionalista szólamokat megütő MDF is szabad utat adott a külföldi tőkének.

– Az elmúlt években viszont mintha modellváltás történt volna Magyarországon. Orbán unortodox, illiberális demokráciájára gondolok.

– Az utóbbi időkben valóban új elemek jelentek meg a magyarországi kapitalizmusban: a politika és a nagytőke ütközése, illetve a nagytőkések „pórázon” tartása. Ez látszik az Orbán–Simicska- és a Lázár–Csányi-szembenállásokon is. Orbán meg is mondta: a fák nem nőhetnek az égig. Aki politikai hatalmat akar, annak azonnal letörik az ambícióit. És a túlzott gazdagodást sem kedvelik. A trafikkoncesszió nyertesei is gyaníthatóan lojális, de politikai ambíciók nélküli emberek, akik nem lettek ugyan multimilliomosok, de kaptak egy kis „zsebpénzt” az államtól. Némileg hasonló ez a rendszer a putyini Oroszországhoz. Putyin sem tűri meg a politikai karrieristákat. A nem lojális nagytőkéseknek pedig két választásuk marad: elmenekülhetnek az országból, vagy Szibériába mennek börtönbe, a vagyonukat pedig szétosztják a hívek között.

– Pedig a magyar miniszterelnöknek nem az orosz kapitalizmus tetszett. Orbán Viktor többször is utalt arra, hogy a kínai vagy a szingapúri politikai-gazdasági berendezkedést tekinti követendő példának.

– Csakhogy mára a távol-keleti fejlesztő állam koncepciója is megbukott. Az olcsó munkaerővel megtermelt kínai áruk elárasztották a külföldi piacokat, ám ahogy a bérek emelkedtek, egyre inkább a belső piacokra kellett volna átállni. Ez nem sikerült. A kínai kapitalizmusmodell ma ugyanazt a válságot éli át, mint a kelet-európai.

– Közgazdászok többnyire egyetértenek abban, hogy a legsikeresebb kapitalizmus az úgynevezett északi modell. Ön szerint átültethető ez a magyar viszonyokra is?

– Nem vagyok próféta, társadalomtudósként nem is tisztem politikai megoldásokat keresni. De megjegyezném: a skandináv kapitalizmus is válságban van. Az ok egyszerű. A globalizáció világában menekül a tőke onnan, ahol ennyire magasak az adók.

– Pedig skandináv országok vezetői gyakran nyilatkoznak elismerően a modellről.

– Persze, mert a gazdaság továbbra is tartja magát, nincs érzékelhető életszínvonal-romlás, Norvégiában például az olajból származó bevételek miatt. De ha Svédországot nézzük, ott a szociáldemokrácia gyengült, a párt folyamatos uralma is megtört. Ettől persze még a jóléti rendszerek ilyen-olyan formában megmaradnak, ugyanis azokban a nyugati államokban, ahol egyszer kiépültek, már nem lehet egy tollvonással megszüntetni ezeket az intézményeket.

– Magyarországon ezzel szemben még ki sem épültek, miközben a mélyszegénységben élők száma folyamatosan nő. A Fidesz pedig még azt a keveset is felszámolta, ami volt. Van más megoldás is a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére, mint ezeknek a rendszereknek a megerősítése?

– Természetesen. Én azt gondolom: a jövőben egy józanabb kormány feladata lesz az átfogó koncepció kidolgozása a mélyszegénység felszámolására. Azzal is egyetértek, hogy ezek a rendszerek sosem épültek ki itthon. Pedig társadalomtudósok előszeretettel érvelnek azzal: Magyarországon úgynevezett koraszülött jóléti állam volt a szocializmus idején, és a megszorításokra is azért volt szükség, mert ezeket kellett visszavenni. De ez így nem igaz. Az túlköltekezés volt, nem jóléti állam. Sosem működtek rendesen a kórházak, mert mindig is alulfinanszírozottak voltak, ahogy az oktatás is. Az egyéb alapintézményekre, mint szegénységellátás és munkanélküli-segély, pedig nem volt szükség, hiszen az államszocializmus idején teljes foglalkoztatottság volt. Most pedig Orbánék ezeket is leépítették, miközben a mélyszegénységben élők aránya a kormányzásuk ideje alatt 14-ről 17 százalékra nőtt. És valóban nem látszik a legcsekélyebb kormányzati akarat sem ennek a súlyos problémának a kezelésére.