A Fidesz-kormány a nyugdíjvagyonnal játszik

Keddi rendkívüli sajtóértekezletén a kormányfő a szokott formáját hozta: nem fukarkodott az elődeit bíráló, a saját teljesítményüket annál inkább magasztaló jelzőkkel és a hangzatos ígéretekkel, szokásához híven hadilábon állt viszont a konkrétumokkal és a tényszámokkal. Óriási sikerként állította be, hogy egyszeri lépésként 1345 milliárd forinttal csökkentik az államadósságot, nemzetünk és függetlenségünk legnagyobb ellenségét, amelyet a megelőző, buta vagy bűnös (majd ők eldöntik, melyik!) szocialista kormányok halmoztak fel. Mint szavaiból kiderült, a Fidesz-kormány áldásos tevékenységének köszönhetően eladósodottságunk egyik napról a másikra GDP-arányosan 4 százalékkal, 77 százalékra csökken, amire még nem volt példa Európában.

Hogy ez a fantasztikus teljesítmény még bombasztikusabbnak tűnjön, Orbán konkrét számokkal állt elő, a hatásvadászat kedvéért azonban ezúttal is nagyvonalúan elsiklott a tények felett. Azt állította, hogy amikor 2002-ben az első Fidesz-kormány átadta a hatalmat, az államadósság a nemzeti össztermék csupán 52 százaléka volt, ezt tornázták fel a szocialisták 81 százalékra, a csőd szélére juttatva ezzel az országot. A valóságban viszont 2002 közepén az eladósodottság már 56 százalék volt, nem beszélve a hosszú évekre előre bevállalt kötelezettségekről, mint például a lakáskölcsönök éves szinten 2-300 milliárd forintos állami kamattámogatásáról. Bajnaiék pedig 78 százalékos adósságaránnyal adták át az ország vezetését, a további 3 százalék már a Fidesz-kormány működésének eredménye volt, a 29 százalékos növekedés tehát igazából 22 százalék volt, ami szintén sok, de ha már számokat említünk, legyenek azok korrektek.

A tényekhez tartozik az is, hogy az előző kormányok hiánynövelő ballépéseit az időközben kitört pénzügyi világválság is tetézte, amely más országokat sem kímélt, így a korábban igen magasnak számító magyar adósságráta mára már átlagosnak számít az unióban. Érdekes módon erre maga a kormányfő hívta fel a figyelmet, persze disszonáns módon: miközben egyik oldalról szerinte az eladósodottságával a szakadék szélére került az ország és onnan ők rántották vissza, másik oldalról azzal érvelt, hogy a most elért 77 százalékos arány már jobb a 80 százalék körüli uniós átlagnál... azaz a 81 százalék mégsem volt annyira kirívó, hát még az örökölt 78 százalék. Mindebből kitűnik, nem lehetett véletlen Orbán tévedése a számokkal: ha a valós adatokat hozza elő, aligha lehetett volna szenzációként tálalni, hogy lényegében most visszatérnek Bajnaiék adósságarányához. (Az már szinte vicc, hogy a kormányfő szerint minden tíz adóforintból hét adósságtörlesztésre megy: beszédírói vélhetően elnéztek egy nullát.)

Ezt is csupán olyan pénz egy részéből tehetik meg, amely korábban is rendelkezésre állt, csak senki nem akarta lenyúlni: 3 millió ember nyugdíjpénztári megtakarításából. Arról szó sem esett, hogy valamikor ez nagyon fog hiányozni, és az államnak kell majd pótolnia azt, amit most elvett, azaz lényegében 3 ezer milliárddal tartozik polgárainak. Ehhez képest az államadósságot csupán 1345 milliárddal csökkentik, a nyugdíjvagyon többi részét pedig felélik, jórészt már az idén. Mivel ez az összeg kísértetiesen megegyezik a vagyonon belüli állampapíraránnyal, joggal feltételezhető, hogy valójában mindössze bevonják azokat, és ennek révén, pénzmozgás nélkül csökken a statisztika szerinti adósság. Az igazság szerint a kormány ezekkel a papírokkal nem is tudott volna mást csinálni, hacsak nem akarta volna jelentősen diszkontált áron továbbadni azokat, komoly veszteségeket kreálva a büdzsének.

Szó nincs tehát a beharangozott óriási sikerről és áttörésről, sőt a nyugdíjvagyon nagyobbik részének elköltése a későbbi költségvetési terheket növeli. Értelemszerűen külső függetlenségünk sem erősödött egy fikarcnyit sem, nem csak azért, mert a 81 és 77 százalékos eladósodottság között nincs érdemi különbség, hanem főként azért, mert a most felhasznált eszközök eddig is az országban voltak és a lakosság tulajdonát képezték. A kormány tehát, ha úgy tetszik, nem a külső, hanem a belső, a saját szavazóitól való függőségét csökkentette, mint tette azt eddig szinte minden lépésével. Ami pedig a meghirdetett pénzügyi "szabadságharcot" illeti, jobb, ha Orbánék kicsit tanulmányozzák régiónk közelmúltjának történelmét: az államadósság erőltetett csökkentésével legutóbb Ceaușescu próbálkozott, az ismert és számukra aligha kecsegtető eredménnyel.

Az adósságcsökkentő sikerpropaganda szinte észrevétlenné tette, hogy szinte egyidejűleg az országgyűlés módosította az idei tervet és a MOL-részvények megvásárlásának mintegy 500 milliárdos összegével megemelte a várható hiányt, amely így eléri a 1184 milliárd forintot, azaz csaknem annyi, mint amennyivel lefaragták az adósságot. Ez tényleges pénzmozgás lesz, amit hivatalosan a Nemzeti Bank tartalékaiból fedeznek, de valójában technikai kérdés, hová könyvelik. A hiány tartásához ráadásul szükség van a nyugdíjvagyon jelentős részére, a különadókból származó bevételekre és a minisztériumoktól elvont 250 milliárdra is, hogy csak a rendkívüli, összességében körülbelül 1100-1200 milliárdnyi tételekről beszéljünk, amelyek nélkül a büdzsé teljesen elszállna.

Hogy teljes legyen a kép, a tervmódosításból egyelőre hiányzik több, a Széll Kálmán tervben már bejelentett intézkedés hatása is. Ilyen például a MÁV és a BKV adósságainak átvállalása, valamint a PPT-konstrukciók kivásárlása egyebek mellett az autópályáknál, a sport és kulturális beruházások egy részénél. Ezek együttes vonzata 5-600 milliárd forint, amihez a fedezetet szintén a nyugdíjpénzek adnák. Ha a MOL-ügyletet is hozzászámoljuk ehhez, majdnem ugyanakkora összegről beszélünk, mint amennyit a kormány most adósságcsökkentésre fordít. Ítélje meg mindenki maga, mindezek fényében mennyi annak a valódi jelentősége és súlya.